Tükör

    - Most, hogy elmondtam a dolgaimat, meztelennek érzem magam. – suttogta a lány, miután abbamaradt a szóáradat. Felpillantott Goranra, aki szemeiben most óriásnak tűnt. Annyira védtelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, hogy legszívesebben elrejtőzött volna a férfi kabátja alá, ami minden rossz dologtól megóvná őt. Amaz még mindig a hallottak hatása alatt volt: az egyik pillanatban elkomorodott, a másikban töprengő és csodálkozó vonások váltották egymást arcán. A lenyugvó nap vörösre festette az eget, csak ők ketten voltak az egész udvaron. Nadia lenézett az őt ölelő karra s a férfi tömzsi ujjait tanulmányozta. Közben arra gondolt, milyen furán nézhetnek ki együtt: egy tekintélyt parancsoló férfi karol egy kis nyeszlett egeret. Érezte, hogy túl hosszúra nyúlik a csend köztük. Meg kellene törnie, de mivel? Mégis mit kérdezzen tőle? Az ismerkedésen már túl vannak rég, nincs helye több sablonkérdésnek. Be kellett vallania, nem talált olyan témát, amire mindketten ugranának. A dolgot nehezítette, hogy eleve feszélyezve érezte magát, ha hozzászólt, nehogy valami ostobaságot mondjon. Okoskodnia nincs értelme, jóval tapasztaltabb ember ül mellette, a nyafogás kislányossá tenné, a panaszkodás pedig minden embert az őrületbe kerget. Egy gondolat azonban gyökeret vert fejében: mi lenne, ha minden előre megtervezett dolog helyett egyszerűen magát adná? Miért ilyen iszonyúan nehéz ezt az egyszerű dolgot megtennie?

Ismét ránézett Goranra majd így szólt:

 - Most nem kell ám sajnálni, egyáltalán nem azért akartam elmondani! – vitte fel a hangját. - Örülök, hogy ezek megtörténtek, így jóval több tapasztalatom van bárkinél.

- Vissza kellene mennem kölyök, fáradt vagyok. – vágta közbe a férfi. Hangja túl hűvös volt és enyhe rosszallásról árulkodott. A lány nem értette mi történt. Belsőjében kezdett begyulladni a pánikot jelző lámpa. Talán túl sok mindent árult el magáról és ez a baj, most biztos egy abnormális, labilis embernek tartja. Totális kétségbeesés ült ki sovány arcára, s még egy reménytelen kísérletet tett:

- Felkísérlek jó?

Goran erre kizökkent melankóliájából és felnevetett:

- A kezemet is megfogja a kisasszony, hátha eltévedek? – kérdezte mosolygós szemekkel. Nadiát abban a pillanatban elérte fiatalságának heve. Az előbbi félelem egy szempillantás alatt váltott át ingerlékenységbe. „Hát ki ez az ember, hogy itt hullámvasutasdit játsszon az ő lelkivilágával? Előbb megrettenti, utána meg mintha mi sem történt volna, viccelődik?” Észbe kapott, hogy válaszolnia illene, de zavara miatt nem tudott. Érezte, hogy fejébe tolul dühe, arca kipirult. Egy vállrándítással elintézte a dolgot, s mivel Goran sem erőltette tovább a kérdést, felálltak és elindultak.

 Menet közben Nadia a földet bámulta s újfent nem tudta, miért ilyen hallgatag a férfi. Úgy tetszett, mintha vitatkozna saját magával valamiről. Nyomasztó volt az egész helyzet, az üres udvar, a szürkület és a szótlan ballagásuk is az épület felé.

Mikor a szoba ajtaja elé értek, megálltak. Nadia biztos volt benne, hogy arcberendezése, testtartása és szemei is az érdektelenséget tükrözik. Vajon tudja-e Goran, hogy mennyire szeretné a barátjának tudni, látja-e ahogy a szomorúság összehúzza gyomrát s kiszorítja a maradék levegőt is, mert el kell válnia tőle? 

Szeme sarkából észrevette, hogy valaki rajtuk hagyta tekintetét, s nem is tévedett nagyot: Helga a pulton könyökölt, és huncut vigyorral figyelte őket. Nadia úgy érezte magát, mint akit meglestek. Érdekes módon, mikor jöttek befelé fel sem tűnt nekik a nagy méretekkel megáldott nővér.

 - Csak nyugodtan drágáim, mintha itt sem lennék! – kiabálta trillázó hangján.

Goran erre összeráncolta homlokát s ránézett látogatójára.

- Na, kölök, akkor minden jót!

Nadia indulata ismét felszökött, és besokallt: zúdulva törtek elő szájából a szavak, nem lett volna képes kordában tartani őket. Külsejét tekintve lehet, hogy gyerek, de ez a megszólítás súlyosan sértette egóját. Álarca mögé - amit éjjel-nappal viselt - egy vágyódó, születő nő vackolta be magát s tudta, a hajánál fogva sem tudná még kirántani menedékéből; de hogy a tojáshéj már lepattant fenekéről, abban biztos volt.  

- Most tényleg belehalnál egy Nadiba? Ne nézz gyereknek!

Goran szemei kitágultak a meglepettségtől, majd kisvártatva feje oldalra biccentésével és nagy vigyorral ejtette ki a kívánt becézést. Azzal hátat fordított és indulni készült, mikor Nadia hangos „várj”-t kiáltott.

„Jaj, ne most ezt miért kellett te hülye lány? – tépelődött magában. „Már megint kislány vagy, nem bírsz a száddal. Miért kéne várnia, hisz fogalmad sincs miért is állítottad meg!”

 Goran megfordult és abban a pillanatban Nadia annyira imádnivalónak találta ábrázatát, hogy pislogni is elfelejtett.

- Öööö...-nyökögte óriási szemekkel.

- Na, mi van leányzó?- kérdezte a férfi most már vigyorogva.

- Se puszi, se pá? – kérdezte a lány, de abban a pillanatban meg is bánta szavait. Hogy lehet ekkora idiótaságot kérdezni? Már megint elcseszte mint mindig és most a lehető legrosszabb módon tette. Ujjait tördelni kezdte, mert Goran láthatóan hezitált egy kicsit, de pár másodperc múlva közelebb hajolt és nyomott arcára egy sietős puszit. Nadia viszonozta, s kénytelen volt megállapítani, hogy igen jó illatot áraszt újdonsült barátja. A férfi most már becsukta az ajtót. Kifelé menet Helga még mindig ott állt, s kuncogó pillantásaiból Nadia arra következtetett, hogy végignézte az egész műsort. Biccentett felé, majd gyorsan távozott.

    A hazafelé vezető úton két modern kori műmaca tipegett előtte. Rendes körülmények között lehagyta volna őket, de beszélgetésük felkeltette érdeklődését: egy idős férfiről volt szó, aki egyiküket megkörnyékezte, s amaz fiatalkora ellenére komoly kapcsolatot akart kezdeményezni vele.

„A kis naiv”- röhögött magában Nadia. De nem sokáig, mert a következő mondatnál megtorpant: - Tudom, hogy csak az kell neki, de miért ne szerethetne barátnőjeként? 

 

Nadia saját helyzeteként értelmezte, s jobban belegondolt a dologba. Végül is miért ne? Goran jóképű és ő eddig is az öregeket kedvelte inkább. Hazaérve felment szobájába és belebámult tükrébe. Lelkesedése rögtön elszállt saját látványától. Ugyan mit gondolt? Egy Borozov félének nőre van szüksége és ő a legkevésbé sem hasonlított ahhoz. Nem bírta elképzelni magát egyenrangú partnerként sem. Mindig kislánynak érezné magát mellette, amit igencsak erősítene a férfi nehéz természete és a saját megfelelni vágyása. És mégis hogyan hordjon bármilyen csinos ruhát, ha egyszer csont sovány? Nem bírná viselni méltósággal. Hosszú hónapok és kitartás kell, hogy láthatóan hízzon. A viselkedésén is bőven lenne mit javítani, amit mindig anyja számlájára rótt fel. De hamar lepergett róla, most már felnőtt, tud változtatni azon, aminek a magját gondozatlanul hagyták.  Elővette szekrényéből nőies ruháit és nézegette magát. Pár perc múlva kisebb káromkodások közepette lekapta magáról őket és dühösen nyúlt hanyatt ágyán. Bőre lúdbőrös lett a hidegtől, de nem érdekelte. Kezét feje alatt keresztbe fonta, és az önmarcangolás minden formájában szidta kinézetét. Inkább lenne nevetséges, mint nőies ilyen kinézettel. Visszavette a megszokott farmert és edzőcipőt. Ismét beállt a tükör elé. Nem illett hozzá ez a ruha sem, s az csak növelte a kiábrándító összképet, hogy a ruhák se passzoltak egymáshoz. Arcán egy kezdődő ránc viszont jelezte, hogy már nem gyerek, így szánalmas röhögés hagyta el ajkait: „mint egy félig átalakult túl hosszúra nőtt hernyó, akit kiutáltak a pillangók társadalmából.” Nem érezte jól magát a nőies ruhákban, de már a régiekben sem. Tudta, hogy először fejében kellene rendet tenni s csak utána tervezgetni. A realitás nagyon távol állt tőle, de muszáj volt tudomásul vennie, hogy Goran pár nap múlva hazamegy és a kórházon kívüli életébe ő már nem fér bele, nincs akkora vonzereje hozzá. Pillanatnyi unaloműzés volt a férfinak, mi másért lett volna olyan kimért ma? Ráadásul újabb találkozót sem beszéltek meg és mire hazaér az egyetemről, addigra hűlt helye lesz a kórházban. Talán jobb lenne, ha nem találkoznának többet, megspórolna magának egy újabb felesleges fájdalmat…

    A zuhanyrózsából száguldó kis vízlándzsák megtörtek arcán, s gyöngyöző patakká tömörültek köldökében. Nadia szomorú volt, utálta mikor elhagyják álmai és hite. Ez hozzátartozott a felnőtté válásához, mind egyre kevesebb dologért tudott kizökkenni szürke kedvéből, a tapasztalatok mindig legyőzték a csodákat. De Nadiának esze ágában sem volt ezt huzamosabb ideig hagyni.

Így másnap reggel, amikor is a hajnali hűvös levegő új lehetőségeket vázolt fel szívében, ismét eltökéltség sugárzott szemeiből. Elhatározta, hogy pár nap múlva megkeresi Gorant. A legkevésbé sem zavarta a lányt, hogy fogalma nem volt róla merre lesz majd. Biztos volt benne, hogy megtalálja.

 Szerző: valaki