Egy magányos alak haladt a folyó vonalát követő sétányon. Jobbján a sötét mederben, halkan áramló víz, balján, a századelőn épült házak ódon sora. Távolabb gondozott parkok váltották egymást egészen a külvárosig. A járdát szegélyező fák lombkoronái sötét árnyékot vetettek az elszórt közvilágítás beszűrődő fényében. Időnként egy-egy pad is feltűnt közöttük. Az egyiken csókban felejtkezett pár, egy másikon csendesen üldögélő öreg, emlékeibe felejtkezve. A város soha el nem ülő, pezsgő hangja, színes neonjai nem voltak képesek áthatolni a part menti házak között. Mindössze a közeli híd forgalmának zaját közvetítette a vízfelszín. Békés hangulat honolt a környéken.
Emberünket mindez láthatólag nem foglalkoztatta. Mereven nézett maga elé, mintha lépteit számolná. Járása lassú, tartása görnyedt, mint aki nehéz terhet cipel vállain. Amikor elhaladt az egyik lámpaoszlop előtt, annak fénye az arcára vetült. Egy kifejezéstelen, üres tekintetű arcra. Jellegtelen sápadt vonásai, hangsúlyos kontrasztként rajzolódtak ki a higanygőzlámpa hideg sugaraiban. Az egész egy másodpercig sem tartott, mert hirtelen az éjszaka ráborult a sétányra. Eltűnt a házakból kiszűrődő fény, kialudtak az utcai lámpák. Az éjszakai égboltról a város derengő fénye elenyészett és láttatni engedte a csillagokat. Csak az autók fényszórói villantak fel időnként, ahogy áthaladtak a távoli hídon.
A férfi először állt meg útja során. Várt, míg szeme megszokja a megváltozott körülményeket, majd továbbment. Lépéseinek üteme sem változott. Annyiszor megtette már az utat, hogy akár csukott szemmel is végig ment volna. Nem aggasztotta a fénytelen éjszaka, bár tudta, hogy alig két kilométerre kezdődik a külváros. A városrész, amely normális körülmények között sem büszkélkedhetett a „biztonságos” jelzővel. Ott lakott ő is. Nem félt, nem volt mit féltenie. Értékei nem voltak. Olcsó élete is haszontalan. Az éjszaka vámszedői nem foglalkoztak vele jó ideje. Régen volt, hogy utoljára megtámadták. Nem védekezett. Nem tudtak mit elvenni tőle, így megverték. Jó heccnek tűnt, de hamar ráuntak és ott hagyták. Az utca egy tartozéka volt csupán. Gondolatok nélkül, monoton rótta a távolságot, nem számított, nem is létezett.
Lassú tempójában fél óra múlva érte el a külváros határát. Befordult az egyik sötét térre, amely, szöges ellentéte volt a folyópart rendezett környezetének. A hold nem sokkal azelőtt hagyta el a föld árnyékát. Sápadt fénye sejtelmes kontrasztot kölcsönzött a tájnak, mint egy elhagyott temető, egy elfelejtett világban. Az elvadult növényzetet senki sem gondozta. Felső részeiktől megfosztott padok betonlábai meredeztek üresen. A parkot övező házak oldalait obszcén feliratok és graffitik borították. Elszórt szemét mindenütt. A vandalizmus nyoma mindenhol felfedezhető volt. Egykor gyerekzsivajtól hangos játszótér maradványa emlékeztetett, egy letűnt korra, mikor a közösség még létezett. Egy olyan közösség, melyben az emberek törődtek egymással, egymásért éltek és alkottak. A jelen önzősége emelte jelképes sírokba úton-útfélen belebotlott a modern ember.
A férfi, mint minden este átvágni készült a parkon, rátérve az egyik csapásra a sok közül, amelyek behálózták a vadont. Akkor tudatosult benne, hogy itt sem látja a megszokott fényeket. Valószínű, az áramszünet az egész városra kiterjedt. Jó háromszáz métert haladt befelé, amikor rápillantott az órájára, és akkor futóléptek zaja ütötte meg fülét. Megállt és várt. A fák közül egy karcsú sziluett bukkant elő. Legalább öt méterre volt tőle, de még így is hallotta a kapkodó lélegzetét. Amint éjszakai vándor meglátta őt, megtorpant és halkan felsikoltott. A hangból rájött, hogy egy nő. A hold épp akkor emelkedett ki a fák lombjainak takarásából és megvilágította az ösvényt, felfedve a részleteket. Fiatal nő volt, a húszas éveinek közepén járhatott. Szabadidőruhája több helyen elszakadt, haja csapzottan simult az arcára. Vonásai feldúltak, a szeme tágra nyílt, rettegéssel és iszonyattal volt tele. A jelek arra engedtek következtetni, hogy a lányt megtámadták. A váratlanul előállt helyzet, a találkozás bosszantotta a férfit. Dühítette, hogy megszokott esti útját megzavarják s pont egy bajbajutott keresztezi. Ítéletet alkotott azonnal, a lány saját ostobaságának áldozata. Semmi keresnivalója nem volna ott, ahol a civil törvények hatásköre megszűnik. Ráadásul akkor, amikor ő jár erre. Nem érzett sajnálatot. Semmi kedve nem volt belekeveredni. Mégsem volt képes hátat fordítani. Nem voltak illúziói önmagáról, de a segítséget megtagadni sem volt szokása, ezért megszólította:
– Ne féljen, nem bántom – de a nő még mindig a pániktól hajtva kereste a menekülő utat.
– Kérem, bízzon bennem, nem akarom bántani. – folytatta, s mert a lány hátrálni kezdett, hozzá tette, – Ne, ne forduljon vissza! – Próbálta elérni, hogy a hangja nyugodtnak és határozottnak hasson. Szerencsétlenen látszott, hogy még mindig nagyon fél, de nem hátrált tovább. Szemében a bizalom jelei kezdtek feltűnni. Kifejezően szép, nagy szemei voltak. Szinte azonnal közvetítették a lány hangulatváltozásait és a férfi könnyedén olvasott bennük.
– Figyeljen rám, én félreállok az útjából és elfuthat mellettem, arra, amerről jöttem. Alig fél kilométerrel feljebb biztonságosabb területre ér, ahol már talál segítséget. De könyörgöm, –mondta, mikor észrevette, hogy a nő a bozótost méregeti, –meg se próbáljon átvágni bokrokon, mert ha még üldözi, a bozótosban utoléri. –
Látszott rajta, hogy alig áll a lábán a sokktól. Hirtelen nagyon megsajnálta és egy lépést tett felé. A másik azonnal hátrálni kezdett és felsikoltott halkan, ismét a rettegés jelent meg szemeiben. A férfi megtorpant.
– Hölgyem, ez így nem lesz jó. Alig áll a lábán. Össze fog esni, ha minden szavamtól pánikba esik. – mondta. Majd hozzátette – Próbáljon meg bízni bennem, kérem, engedje meg, hogy segítsek. –
A lány ekkor összeroppant és keservesen zokogni kezdett. A félelem és kétségbeesés könnyei áztatták arcát, szinte hisztérikus hangok törtek fel belőle. A férfi látta, már nem sok kell, hogy összeomoljon. Nem várt tovább, odarohant és esetlenül átölelte. A lány megmerevedett, félő volt, hogy újra pánikba esik és megpróbál menekülni vagy egyszerűen elájul. Halkan beszélt hozzá és igyekezett megnyugtatni. Ösztönösen meg akarta simogatni a lány arcát, de visszakozott. Ostoba dolog lenne, főleg olyan trauma után, amit a lány átélt. Csak tartotta, míg amaz kicsit megnyugodott, akkor azonnal elengedte és így szólt:
– Jöjjön, elkísérem, most már nem lesz baj.
Elindultak vissza a belváros felé. Szinte cipelte a lányt, mert nagyon gyenge volt. Minden erejét felemésztette a menekülés. Teljesen ránehezedett a férfira, aki szeretett volna gyorsabb tempót diktálni, minél hamarabb kijussanak a parkból. Nem volt hőstípus. Hosszú ideje nem törődött senkivel, érzéketlenné vált másokkal szemben. Ha kérték segített, de nem ajánlkozott önként. Vele sem törődtek. Egyszerű élete volt, elkerülte a felelősséget és a vele járó gondokat. Hosszú idő után most érezte először, hogy nem képes magáról lerázni ezeket. A gondolat, hogy a lánynak baja eshet, feldühítette. Nem értette az okát, hiszen Ő is csak egy idegen, aki elmenne mellette, anélkül, hogy tudomást venne róla. Az ilyen lányok nem látják az olyan embereket, mint ő. Mégis – talán emlékeztette valakire, talán csak az öregedés szentimentálissá tette – megszilárdult benne a felismerés, valakiért újra felelősséget vállal. A lány bizalma, erejével együtt kezdett visszatérni. Lépte egyenletesebbé, légzése nyugodtabbá vált. Nem kellett már tartani, így gyorsabban tudtak haladni is. Nem voltak messze a park határától, amikor valaki a hátuk mögött megszólította őket:
– Ember, ereszd el a lányt, aztán szívódj fel!
Sokkolóan hatott ez a hang. A lány megállt és remegni kezdett. Nyüszítve tört fel belőle a sírás. A férfi pulzusa megugrott, lábai elgyengültek, szervezete elszokott hirtelen megemelkedő adrenalin hatásától. Együtt remegett a lánnyal, de más oka volt. Ő nem félt, mindössze az adrenalin-sokk és a fokozódó dühe kényszerítette izmait az akaratlan, ismétlődő mozgásra. Kénytelen volt várni, míg újra képes irányítani a testét. Aggasztotta az is, hogy a lány szinte önkívületben került. Villámként cikáztak a gondolatai, kereste a megoldást. Sejtette, hogy nem sok ideje van cselekedni. Valamit ki kell találnia, hogy időt nyerjen. Mindössze ötszáz méter választotta el őket a civilizált világtól, ez a távolság akkor mérföldeknek tűnt. Nem volt benne biztos, hogy a nő képes akár egy lépést is megtenni. Érezte, ahogy a súlya egyre inkább ránehezedik. Mielőtt végképp elgyöngül, tenni kell valamit. Gyorsan a lány füléhez hajolt és határozottan utasította:
– Fusson! Ahogy csak bír! Feltartom őket. Időt nyerek magának. Fusson, ne nézzen vissza, ne álljon meg, csak fusson!– azzal óvatosan meglökte a lányt, bízva benne, hogy nem csuklik össze a félelemtől. Megkönnyebbülve látta, hogy a lány, erejét meghazudtolva kezd el futni. Ő megfordult és elállta a csapást teljes szélességében. Most már látta a lány támadóit, két fiút, akik a hirtelen mozdulatától meglepődve hátráltak egy lépést. Fiatal suhancok voltak. Nem lehettek húszévesnél idősebbeket. A magasabbat rögtön felismerte. Ismerte az apját, ha nem is voltak barátok, de tisztelték egymást. Koruk, életútjuk, érdeklődésük laza köteléket alakított ki köztük. Sokszor beszélgettek, a maguk szófukar módján. Rendes, becsületes embernek tartotta. Három gyermeket nevelt, két munkahelyen is dolgozott, hogy a családját eltartsa. A fiú azonban nem hasonlított az apjára. Agresszív, durva, de intelligens gyerek volt. Az arcán mindig ott ült az a nagyképű vigyor. Az egyik telepi banda tagjaként szerzett magának kétes hírnevet. Erőszakosságáról legendák keringtek. A másik gyerek egy csicskás lehetett a bandából. Jellegtelen arc, nem túl intelligens tekintet. Alacsony homlok, elálló fülek, sunyi szemei aprók. Mike tűnt a veszélyesebbnek. A fiúkon látszott, hogy idejük jelentős részét az izmaik edzésével töltik. Bár mindketten alacsonyabbak voltak nála, hanyag és rugalmas mozdulataik, robbanékony erőről árulkodtak. Az utca hiénái új zsákmányt találtak. Legkisebb kétsége sem volt, hogy kemény küzdelem vár rá. Ezek a fiúk képzett harcosok, akik az utcai bunyókban fejlesztették képességeiket. Időt nyerni, ez volt számára a legfontosabb.
– Menjetek haza srácok – szólította meg őket, miközben kihúzta magát.
Mély tónusú hangja békésen, de határozottan csengett. Előnyére volt, hogy a hold mögötte világított. Támadói egy magas testes alakot láthattak csak, míg ő minden részletet megfigyelhetett. Mike gúnyosan felnevetett.
– Nézzenek oda! Csak nem hiszed, hogy megijedünk tőled? Nem látod, hogy ketten vagyunk és te egyedül? – kérdezte gúnyosan. Közben az ösvény két oldalára húzódtak és lassan elindultak felé. Meg akarták osztani a figyelmét. Ismerte ezt a felállást. Fiatalkorában ő is hasonló harcokban edződött. Tudta, ha nem lesz elég gyors vagy kihagy a figyelme, akkor semmi esélye. Hátrálva kilépett jobbra, növelve a lapátfülű és közte a távolságot. Mike lesz az első, akivel összecsap, döntötte el. Gyorsan hátrapillantott, a lányt kereste. A sötétben már alig tudta kivenni alakját. Úgy értékelte, ha túl is jutnak rajta a fiúk, elég előnye lesz. Remélte, hogy az áramszünetnek vége van a belvárosban. Majd rájött, hogy még mindig látja a csillagokat, tehát az egész város sötétben van. Nem örült a felismerésnek. Tovább kell kitartania, mint ahogy számította. Öregnek érezte magát. Az idő elkoptatta reflexeit, ízületei, izmai már megereszkedtek. Ekkor megérezte a veszélyt. Nem tudni, hogy egy nesz, vagy a felfokozott izgalmi állapota miatt, de azonnal visszafordult. Éppen időben. Mike nem tétovázott, kihasználta a kínálkozó lehetőséget, amíg ő a lánnyal volt elfoglalva. Pár ugrással előtte termett, és rúgott, alacsonyan, az észlelés határánál mélyebben. A férfi nem látta a mozdulatot, csak reflexszerűen hátralépett. Még így sem tudta teljesen elkerülni. Az eredetileg heréjére indított támadás a bal lábát érte, és a fiú bakancsának sarka mélyen belenyomódott a combjába. Hirtelen robbant bele a fájdalom. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy talpon maradjon. A fiú máris az öklét használta, és egy hatalmas ütést indított a férfi szeme felé, aki ösztönösen az arca elé kapta a kezét. Könyökénél találta el, az ideget. Bal karja azonnal elzsibbadt válltól lefelé és hasznavehetetlenül hullott a teste mellé. Tudta még egy ütés és vége. Ekkor Mike érthetetlen okból hátrálni kezdett, ezzel meglepve őt. Későn eszmélt fel, hogy a másik suhanc a baloldalon odaért, amíg ő Mike támadásával volt elfoglalva. A vakfoltjából támadott. Nem volt olyan gyors, és technikás, mint a társa, de valami ezüstös villant, ahogy előrelendült a keze. A férfi egy tompa ütést érzett az oldalán, majd rögtön egy újabbat. A fiú hátraugrott, mielőtt reagálhatott volna. A hold fénye megcsillant a kés pengéjén. Döbbenet lett úrrá rajta – megszúrták. El sem akarta hinni, hogy képes volt rá a gyerek, de megszúrta. Nem érzett fájdalmat, nem érzett semmit. Mike közben újra támadásba lendült. A férfi ekkor megütötte, pontosan a halántékán találva el a fiút. Érezte, ahogy kezében megroppannak a csontok, szakadnak az inak. Minden ereje és tudása benne volt a mozdulatban. Félelme és dühe fokozta az ütés sebességét, ez által megsokszorozva a becsapódás energiáját. Kemény pofonokhoz szokott koponyája mentette meg Mike életét. Szemei tágra nyíltak és csodálkozva nézett rá, hátratántorodott, majd hang nélkül eldőlt. A másik, látva, hogy a társát leterítik, összezavarodott. Nem látta, hogy pontosan mi történt, de nem volt bátorsága újra támadni.
–Kétszer is megszúrtam. Elkaptam, vége van. Nem fog már sokáig talpon maradni. – gondolta.
Tudta, hogy jól bánik a késsel. Pár perc kell, hogy a vérzés felerősödjön és akkor a férfi képtelen lesz védekezni. Mindössze a lány aggasztotta. Biztos volt benne, hogy elérte a belvárost s talán már segítséget is talált. Hezitált, hogy mit tegyen. Most hogy látta a társát eldőlni, mint egy zsákot, nem tűnt jó ötletnek nyílt támadást intézni. Viszont ha túl sokáig vár, elkapják. Végül döntött, jobb, ha eltűnik. Úgysem bírta Mike-ot. Most legalább elviszi a balhét és nem lesz többé az útjában. Megfordult és elrohant arra, amerről jöttek.
A férfi csak állt és nézte Mike elnyúlt testét. Még akkor sem érzett semmit. Lassan az oldalához nyúlt, majd a kezét a holdfénybe emelte. Véres volt. Bambán meredt rá. Az adrenalin továbbra is dolgozott a szervezetében. Lassan tudatosult benne, hogy megsérült, komolyan megsérült. Fáradt volt, lábai alig tudták megtartani. Ekkor érte el a fájdalom első hulláma. Majdnem felüvöltött olyan erővel csapott le. Mintha tüzes kardot forgatnának a belei közt. Összerándult a kíntól. Lerogyott a földre, magzatpózba kuporodott és az arca eltorzult. A fájdalom kis idő múlva enyhült, de a vérveszteség miatt a tudatára köd kezdett ereszkedni. Alig észlelt valamit a külvilágból, azt sem látta, hogy Mike magához tér.
A fiú felült egy ideig maga elé bámult, szédült. Sokszor ütötték már meg, de soha nem ütötték ki. Ráadásul egyetlen ütés volt. Ismeretlen volt számára az érzés, a szégyené, hogy legyőzték. Lassan feltápászkodott. Feje kóválygott, hányinger kerülgette, ha megmozdult. A szégyenérzet sem javított a hangulatán. Dühös volt egyre csak fokozódott. Társát kereste, amikor észrevette a földön összekuporodott testet. Odatántorgott hozzá és belerúgott. Halk, nyöszörgő hang volt a válasz. Ez kijózanította egy kissé. Meg volt győződve róla, hogy alábecsülték a férfit és a földön fekvő alak a cimborája. Lehajolt a magatehetetlen férfihoz és az arcába nézett.
– Ez nem Róka – kiáltott fel megdöbbenve, de felismerte – A szomszéd tömbben lakik. Láttam már apámmal beszélgetni. A fenébe is, pont ennek kellett hősködnie! Ha felismert nekem végem.
Általában nem félt senkitől, kivéve az apját. Az örege kemény, egyenes ember volt. Ha megtudja mi történt, egyenesen a rendőrségre viszi, és saját kezűleg vágja be a rács mögé.
Amíg gondolkodott, átkutatta a fekvő alakot, s közben felfedezte, hogy erősen vérzik. Maga sem értette miért, de letépte férfi ingét, és begyűrte a felöltő és a seb közé. Gondolta ezzel egy ideig megállítja a vérzést. Újabb halk nyöszörgés.
–Legalább él. Az ostoba barom, már megint szúrt. Gyáva alak. Csak késsel a kezében nagyfiú, de egy pofontól összehugyozza magát. Jellemző rá, hogy most is lelépett. De majd elkapom, ezt nem varja a nyakamba! – dühöngött magában, majd előtte fekvő emberhez fordult
– Sajnálom öreg. Ha elég távol leszek, a mentők kapnak egy névtelen bejelentést. Addig tarts ki. – mondta. Még egyszer ellenőrizte, hogy kitart-e az ideiglenes kötés, majd felállt és ő is elrohant a másik után.
A férfi mindebből alig érzékelt valamit. Csak egy arcot látott, de nem ismerte fel.
Amikor újra magához tért, nem kínozta fájdalom, csak fázott. A teste merev és érzéketlen volt. Szomjúság gyötörte. Nem tudta hol van, azt sem tudta miért. Az agya lázasan kereste a válaszokat. Fokozatosan minden eszébe jutott. Érezte az átázott rongy visszataszító érintését a bőrén. Emlékezett a verekedésre, arra is, hogy megszúrták. Tudatában volt, hogy amíg eszméletlenül feküdt sok vér szivárgott el belőle. Az is bizonyosnak tűnt számára, hogy nem éli túl. Félt. Ezen meglepődött. Az elmúlt években már nem akart élni. Be akarta fejezni. Vágyott a halálra. Kiégett, cinikus lénnyé vált. Mindenki elhagyta, mindenki, akiben bízott, elfordult tőle. Végül elkerülte az embereket. Nem akarta hallani a nevetésüket, nem akarta látni a boldog pillanataikat. Semmit sem akart tőlük, csak azt, hogy hagyják békén. Mégis akkor, ott, érezve hogy közeleg a vég, élni akart. Arcok, nevek, egy szerelem bukkantak elő a múltjából. Emlékezett. Emlékezett minden szóra, érintésre, s minden csókra. Rá emlékezett. Együtt volt vele. Az elméjét elborították a múlt víziói. Nem érzékelte a különbséget a valóság és az elfojtott vágyai közt. Agyában a hormonok szintje kiugróan megemelkedett. Boldog volt.
A lány kétségbeesve térdelt le hozzá. Óvatosan ölébe emelte a fejét és szólongatta. Körülötte a rendőrök tehetetlenül nézték. Nem tudtak segíteni. A mentő már úton volt, de ez az ember már nem él addig. Megpróbálták a lányt rábeszélni, hogy jöjjön el onnan, de nem volt hajlandó megmozdulni. Nem akarta ott hagyni. Próbálták megértetni vele, hogy nem tehet már semmit. Végül feladták. Némán vártak. Ekkor a férfi szemhéja megrezdült.
– Él! Még él! –kiáltott fel a lány.
A kiáltásra magához tért. Felnézett. Egy lány könnyekkel teli nagy szemeit látta. Nem emlékezett a helyre, sem az időre, de tudta, hogy látta már őket. Aggodalom és remény tükröződött bennük. Ezek a szemek beszéltek a férfihoz, aki mindent kimondatlan szót megértett. Szerette volna megérinteni az arcát, csak egy pillanatig, hogy megnyugtassa, de már nem volt ereje. Keze félúton lehanyatlott és a fájdalom újra rátört. Görcsbe rándult a teste, tüdejéből a levegő szaggatottan tört fel. Szemeiben gyötrelem égett. A lány kétségbeesetten zokogott, simogatta az arcát, beszélt hozzá, próbálta enyhíteni a fájdalmát. A rendőrök elfordultak. Nem akarták látni az agóniát. Végül csend lett,s csak a lány szipogása hallatszott. A férfi még egyszer felnézett rá, de nem lehetett tudni, hogy végül felismerte-e. Egy halvány mosoly suhant át a meggyötört arcán, majd becsukta a szemét…
