Tények és kétségek

    Sarah nehezen élte túl az elmúlt napokat. Mióta beszélt dr. Lewis-zal, elfogyott minden energiája, kihunyt a csodavárás legutolsó szikrája is. Aznap este miután kisírta magát a padon, felvánszorgott a táskájáért és nagyon örült annak, hogy a szomszéd ágyon fekvő férfi éppen aludt, és nem kellett neki magyarázkodni, és egyáltalán semmit se szólni hozzá. Csendben csukta be a kórterem ajtaját, és hazament. Próbálta összeszedni magát, nem gondolni a jövőre, de nehezen tudta elképzelni az életét Paul nélkül.

A másnap megint a kórházban találta. Helga sietett elé, amikor meglátta.

– Sarah, annyira sajnálom, mondta a doktor, hogy beszélt veled. Szólj, ha tudok valamiben segíteni, és ha megengeded, tudok valakit itt a kórházban, aki segíthetne, bátran merem ajánlani. Ha úgy gondolod, beszélj vele.

– Köszönöm Helga, nem hiszem, hogy szükség lesz rá. De ha mégis, akkor szólok majd.

A kórteremben Goran éppen olvasott, amikor belépett. Hangosan. Ezen kicsit meglepődött, megvárta a mondat végét, majd köszönt halkan.

– Jó napot Goran!  Kérem, ne hagyja abba, olvasson nyugodtan tovább. – Sarah leült Paul mellé, megfogta a kezét, majd becsukta a szemét, és várta, hogy folytatódjon a mese. De nem, Goran nem folytatta. Mikor felpillantott, látta, hogy őt nézi. Nem tolakodóan, nem bántóan, egyszerűen csak nézte őt.

– Ön már itt van. Mindössze egy hirtelen ötlet volt, valahol olvastam róla, hogy használhat, gondoltam kipróbálom. – mondta és becsukta a könyvét.

– Mit mondanak az orvosok? – kérdezte. Sarah nem akarta, de már folytak a könnyei, és úgy válaszolt:

– Búcsúznom kell tőle, nincs remény. A doktor azt mondta, hogy ismerkedjek meg a donorprogrammal. Amíg ismerkedem, húzhatom az időt, de aztán… aztán nem tudom mi lesz.

Goran nem szólt semmit, ő pedig beletemetkezett a fájdalomba és sírt. Hosszú percek teltek el, mire megnyugodott. Nem tudta mit csináljon, és a legjobban maga lepődött meg amikor beszélni kezdett.

– Az időt húzom, mert tehetetlen vagyok. Annyira akartam hinni a csodában. Elhittem, hogy visszakaphatom a régi életemet, a vidámságomat, magamat. Most, hogy az orvos azt mondja, nincs remény, igazából felfogom, hogy el kellene engednem őt, de egy apró hang mégis azt súgja, nem adhatod fel, küzdeni kell érte. De mi van akkor, ha neki ez tulajdonképpen fáj? Félek egyedül maradni, félek elveszíteni azt, aki az állandóságot, a biztonságot és a szeretet jelenti az életemben. Fájdalmas dolog ezzel így szembesülni. Nem menekülhetek el az emlékeim elől, nem zárhatom őket fiókba, hogy ne is lássam. Sarah odafordult Paul-hoz, megfogta a kezét, és a szavait már hozzá intézte:

– Kivel fogok reggelente kávézni a teraszon, ki fogja megérteni, hogy amíg nem szívtam el egy cigit a kávémhoz, nem vagyok beszédes. Ha magamra maradok, nem lesz, aki megnevettet a legváratlanabb pillanatban, aki leteremt a lábamról, mert nem jól szelem a kenyeret. Te adtad a kezembe a könyveket, együtt néztük összebújva a filmeket. Biciklire se ülök soha többet, mert nem leszel ott, hogy mutasd az utat. Azt ígérted együtt leszünk mindig! Mi lesz a terveinkkel, az álmainkkal? Értelmetlenül vádollak, mert nem tehetsz róla, de egyszerűen dühös vagyok rád, hogy nem tartottad be az egyezségünket. Szeretlek Paul, és nem akarom, hogy elmenj!

Sarah újra zokogásba tört ki, ráhajolt az ágyra és eltemette az arcát az ágyneműbe. Amikor lecsillapodott Goran felé fordult. A férfi arcáról nehezen tudott leolvasni bármit is.

– Ne haragudjon – kérte halkan.

– Nem kell elnézést kérnie, az ön helyzete bőven ad okot a könnyekre. Sírjon, az valamennyit oldja a feszültséget- mondta a férfi, de mintha bosszúság suhant volna át a tekintetén, ami meglepte Sarah-t.

– Nem tudom mit tehetnék mást a síráson kívül. Már nem bízhatok semmiben. Ez a donorprogram is félelmetesen hangzik.

– Félelmetesen hangzik majdnem minden, ami valaminek a végét jelenti. Érthető a félelme, és ha úgy érzi, hogy van remény tartson ki, azonban ha nem…. – de a férfi nem folytatta.

– Ha nem? Akkor? – Sarah félelemmel teli szemmel várta, hogy mit fog mondani Goran. Tudta, hogy valamikor ki fogja mondani azt, amire ő még gondolni sem mer.

– Akkor gondoljon azokra, akiken a férje szerveivel segíthet. Maga dönt a sorsukról. Minél tovább húzza az időt, annál jobban fogy az ő esélyük. Önnek tudnia kell, hiszen legjobban ön ismeri a férjét, vajon ő hogyan döntene?

Sarah nem szólt semmit. Csend ereszkedett közéjük, jótékonyan betakarva a gondolataikat. Emlékei közt kutatva bevillant egy kép.

    Vasárnap reggel volt, együtt ültek a teraszon Paul újságot olvasott. Sarah a kávéját kortyolgatta és nézte, ahogyan táncot jár a reggeli napfény a terasz korlátjaira kapaszkodó, körbefutó vadszőlő levelein. A kellemes időben arcát a nap felé fordítva fürdött a meleg sugarakban. Ó, hallotta hirtelen Paul hangját. Fél szemét kinyitva pislantott oda, majd rögtön mind a kettőt tágra nyitotta, amikor meglátta Paul arcát, amin minden érzelem azonnal megmutatkozott, semmit sem rejtve el a külvilágtól.

– Mi történt? – kérdezte

– Emlékszel James Warrick-ra? Kollégám volt, amíg el nem ment, hogy a családi vállalkozásukat vezesse. A felesége tanító nő itt a helyi iskolában egy kislányuk van. Róluk van egy cikk az újságban. Katy-nek a kislánynak, szívproblémái vannak, veleszületett rendellenesség. Régóta várnak az átültetésre, de nincs megfelelő donor. Már feladtak minden reményt, most a médiához fordulnak, hátha tud segíteni valaki.

     Sarah tudta, hogy Paul bármit megtenne, hogy segíteni tudjon nekik. Ebbe az emlékbe kapaszkodva összeszedte az erejét, és tudta mit kell tennie. Elköszönt Gorantól, majd elindult, hogy megkeresse az orvost…

Szerző:  .Véda.