A lány...

Esett. Az ereszcsatornából lecsorgott víztócsában egy elnyűtt edzőcipős lány sietős alakját lehetett felfedezni. Járása korántsem volt határozott, inkább szétszórtnak mondható. Feljebb tekintve egy egyszerű farmerba botlunk, ami kissé lógott viselőjén, s fekete pulóvere sem volt épp új állapotban. A lány magasságához képest sovány volt, hosszú barna haja is kócosnak tetszett az esőben. Útja alatt egyszer sem tekintett hátra, nem foglalkozott a földön ücsörgő hajléktalanok elveszett pillantásaival. Szinte kettesével szedte a lépcsőfokokat, hogy minél előbb elérje a kórház bejáratát. Pár perc múlva már a recepciónál állt, s nagy megkönnyebbülésére senkit sem talált ott. Amikor csak tehette, kerülte a kontaktust „hivatalos ügyekben”. Felnézett a táblára, amelyen az osztályok voltak felsorolva, s elindult. Nem tudta kit keressen, melyik kórteremben, de ez láthatóan nem foglalkoztatta. Kitűnő arcmemóriája volt.  Szerencséjére, minden terem ajtaja nyitva volt a folyóson, így beláthatott a szobákba. Az egyikben bekötött fejű, egész testében begipszelt embert látott, de volt olyan is, ahol egy kómában lévő férfit puszilt meg épp a családja. A lány megpróbált láthatatlan lenni, nem szeretett idegenek között mozogni. Idegessége egyre csak fokozódott. „Előbb utóbb valaki jönni fog és megkérdezi, mit keresek itt… és mi van, ha nem is ezen az osztályon van? Egy kérdésbe nem haltam volna bele. Mit gondoltam egyáltalán, hogy majd jól elbeszélgetünk? Ő is csak egy sablonos ember lesz éppúgy, mint a többi.” Szétnézett, de nemhogy ápolókat, még takarítókat sem látott. A folyosó kihalt volt. Már kezdte feladni, s egy kicsit örült is, hogy kötelességét ennyivel letudta, amikor meglátott egy zárt ajtót. „Aki mögötte van, annak nyilván nyugalomra van szüksége, felesleges lesz bekopogni.” Egy kicsit hezitált még, de megérezte, hogy csak ott lehet a férfi. Ha tévedne, befejezi a keresését és ezzel vége. Léptei visszhangot vertek a kövezeten, s minden lépéssel nőtt benne a feszültség. Az ajtó előtt megállt. Próbált fülelni, de semmit nem hallott. Benézett a kulcslyukon is, de csak a falat tudta kivenni. Utóbbiért rögtön szidta is magát: „Milyen kórterem az, ahol középen vannak az ágyak, te ütődött!?” Gyorsan elővette tükrét, megigazította vizes haját, majd nagy lélegzetet vett, kettőt kopogtatott s benyitott.

A kórterem tágas volt és nyomasztóan fehér színű. A lány sosem értette, hogy miért nem lehet egy kórházi fal színes. Egy ilyen szobában az ember csakis nyomorultul érezheti magát.  Tipikus 5 ágyas terem volt, kis szekrényekkel és egy szintén jellemző ezeréves asztallal középen. A lány arcára megkönnyebbülés ült ki, mikor látta, hogy a férfi aludt. Nem volt rajta kívül senki a teremben, az üres ágyak tökéletesre feszített lepedőkkel vártak. A férfi az ablak melletti ágyon feküdt, s a leányzó közelebb ment, hogy szemügyre vegye. Mellkasig be volt takarva, így szinte nem látszott rajta semmi komoly sérülés. Kezei a teste mellett pihentek, s bal kézfejére branül tapadt. Arca szabályos és telt volt, némi durva vonással ötvözve. Szinte már jóképűnek hatott.  A lány köhintett párat hátha felébred, de a férfi ennek jelét sem mutatta. Óvatosan arrébb rakta kezeit, vigyázva arra, hogy a bevezetett cső ne húzódjon kézfejében. Lehúzta a takarót, s szemei elkerekedtek: oldalán hatalmas kötés volt, ami alól fél tucat cső lógott ki. Combján szinte térképet formáztak a már barnás színre enyhült foltok. Gyorsan visszarántotta a takarót. Odalépett az ágy végéhez és megnézte a kórlapot. Semmit nem tudott kivenni belőle, ami miatt bosszankodott egy kicsit. Kihúzta az ágy alól a széket és ideges mozdulatokkal leült. Szinte rögtön elkezdett ujjaival babrálni, majd pulóvere ujját gyűrögette. Nagy zöld szemei kétségbeesést tükröztek. Ránézett megmentője arcára, s gondolkodni kezdett. Nem tudta, hogyan köszönhetné meg a férfi segítségét, nem tudta szavakba foglalni gondolatait. Túlságosan zavart volt. Agyában visszapergette a tegnapi eseményeket, s enyhe önmarcangolásba kezdett: ha nem próbálja meg elcsavarni a fiúk fejét, akkor ez az ember sértetlen marad, és nem itt feküdne a csövek fogságában. Hagynia kellett volna, hogy a fiúk felvigyék magukhoz s akkor nem lettek volna dühösek, nem kellett volna a parkba futnia előlük. De nem tehetett róla: a hódítás volt a mindene. Mindegyik kapcsolata erre épült, a vágyra, amely a beteljesülés után teljes érzéketlenségbe csapott át. Igazi örömet nem okoztak neki viszonyai; ha mégis, csak magányérzetének volt köszönhető. De akárhogy is, egyik sem sült el olyan balul, mint azon az estén. Nem számított volna, ha ő sérül meg, de a tudat, hogy más szenved az ő szórakozása miatt, elviselhetetlen volt. Ott, az ágy mellett hirtelen zúdult rá a lelkiismeret-furdalás; előredőlt s tenyerébe támasztotta fejét. Haja előrehullott, beázott edzőcipője gúnyosan bámult vissza rá.

A férfi meg sem moccant, csak egyenletes lélegzését lehetett hallani. A csend szinte súlyosan lógott a levegőben. Mire a lány egy kicsit megnyugodott, már az ablaknál állt. Percekig bámult kifelé. Az esőcseppek halkan kopogtak az ablakon, s a kinti világ zörejei is csak tompán voltak érzékelhetők. Sötétedett, s a lámpák narancssárgás fénye szomorú árnyékot vetett a fiatal arcra. Megfordult, s eltűnődött. Itt fekszik előtte egy ember, aki megvédte és még csak a nevét sem tudja. Kezdett későre járni és azt sem tudta, meddig tartózkodhat itt.   Megfordult a fejében, hogy egy papír fecnin köszönetképp hagy egy üzenetet, de amilyen gyorsan jött az ötlet, úgy el is hessegette azonnal. Ez nem az a helyzet, amit ilyen módszerekkel kell megoldania. Mert legbelül fontosnak érezte, hogy a férfi felébredjen, s beszélhessenek. Lábaival fel-alá kezdett el hintázni, mint mindig, ha ideges volt. A kényszeres pulóvergyűrögetés is visszatért szinte egy ritmusban agya lüktetésével. Nem látott jegygyűrűt az ujján, csupán egy heget a kórházi karperec alól kivillanó csuklóján. Ahogy nézte, egyre érdekesebb volt számára. Mégis, mint általában ha új dolog vagy hatás érte megijedt, s szinte ösztönösen keresni kezdte a hibát, találni akart valamit, amivel ellenkezni lehetett. Próbálta a többi pasashoz hasonlítani, akik eddig körülvették. Gyomrában a félelem és megvetés érzése keveredett, ha rájuk gondolt; a sok részeges alakra, akik üres szemeikkel vigyorogtak rá, egy régi emlékképre, ami akaratlanul is mindig visszakúszott agyába: egy fölé hajoló ember óriási árnyékára a fürdőkádjuk felett. Megrázta fejét, s szinte már dühös volt magára, amiért még mindig bizalmat adott a férfinak. De hiába is igyekezett: az, hogy mellette állt, megnyugvással töltötte el. Akkor is biztonságban érezte magát, amikor a parkban megszólította erőteljes hangja. Talán, ha gyorsabban fut segítségért, sikerült volna megóvnia őt. Tagjai elgémberedtek, de nem foglalkozott velük: nem tudta volna megmondani, mennyi ideje ácsorog már ott, de ezalatt elhatározta, hogy ő addig innen el nem megy, amíg nem sikerül beszélni ezzel az emberrel. A döntés eredményeképpen egy félmosolyt is megengedett magának, s szemei sem voltak már olyan ridegek, mint általában. A külvilág felé igyekezett komoly arcot vágni mindenhez; mutatni, hogy már rég túlnőtt a bohóckodáson. Önmagának sem akarta beismerni, hogy mekkora szüksége van valaki támogatására. Túl büszke volt. Csak kevesen tudták, - iszonyúan kevesen- milyen gyermeki hittel, lélekkel bír, s mennyire szeretne szívből örülni bárminek is...
Gondolatait a férfi nyögése szakította félbe, s ijedten vette tudomásul, hogy szemhéja is mozgolódik. Rémítő félelem lett úrrá rajta. Az előbbi határozottságának nyoma sem volt. Véletlenül belerúgott a székbe, ami hangos nyikorgással adott hangot nem tetszésének, s ez a lánynak már sok volt: tett egy-két tétova lépést az ajtó felé, de egy hangosabb nyögés visszafordulásra késztette. Odalépett az ágy végéhez, kezeivel görcsösen kapaszkodott a korlátjába, s megpróbálta összeszedni magát. A férfi szeme kinyílt, de ő alig mert belenézni, inkább lehorgasztotta fejét. A PVC padló látványában hirtelen rengeteg érdekességet fedezett fel, sőt, sokkal biztonságosabbnak bizonyult lenéznie. Pár másodperc múlva kíváncsisága mégis felülkerekedett, s feltekintve elveszett a barna szemek mélyében…