Barátnők

    Egy szürke emeletes házhoz közeledett. Előkapta telefonját és kikereste a Zoé nevet.  Megcsörgette, majd felvette jellemző pozícióját: egyik lábával a falnak támaszkodott, fejét is nekidöntötte, míg bal kezét zsebre vágta. Szájában cigaretta pislogott. Beleszívott egyet, mintha bármiben is segíthetne. Míg barátnőjére várt, váratlanul saját magán kezdett vigyorogni. Szinte hallotta volt tanárnője szavait: „Lelkem, egy hölgy ügyel a ruhája tisztaságára és épségére, nem vesz fel ilyen tartást és a legkevésbé sem hagyja, hogy a gyengeségét támaszkodással kompenzálja.”

Nagyon távolinak érezte most ezt az emléket. Talán ha nem az ezeréves gönceit hordaná, hanem meglepné magát új darabokkal, valószínűleg magabiztosabb és vonzóbb külsőt kölcsönözne neki. Míg Zoéra várt, ránézett a kórházra, s csodálkozott milyen véletlen, hogy mindig erre akad dolga. Megkereste Goran szobáját, de nem látott semmit. Furcsa is lett volna, ha éjfélkor még ég nála a villany. Egyre sűrűbben szállingóztak gondolatai felé, s mindig az a kérdés vetett véget nekik, hogy vajon a férfinak is eszébe jut-e ő? Van-e értelme álmodozni bármiről is?

Ajtócsapódás ütötte meg fülét, barátnője végre odaért.   

 - Na csá’ anyám, merre lesz a menet? – vinnyogta a szőke lány óriási vigyorral. Nadia nem tudta biztosan, hogy nem-e a sok gyógyszer miatt vihog állandóan barátnője. Köztudott volt, hogy egy enyhe fejfájásra is háromféle gyógyszer kombinációt tudott felsorolni, s retikülje minden kis szegletében mini üvegek rejtőztek. Akár testvérek is lehettek volna, bár Zoé valamivel vékonyabb volt, de megtévesztésig hasonlítottak egymásra. 

- Amerre visz a lábunk. Mindenesetre alkohol felé. – mondta Nadia.

- Öhhh Nady én csak pár kortyot, tudod, holnap éjszakás leszek.

- Én is csak egy üvegre gondoltam fogom alkoholra pazarolni, a kevés lóvém nem– mondta a lány kissé sértődötten. Örült volna, ha Zoé kitörölné emlékeiből részeges múltját. 

Elindultak az éjszakában. Két magas lány, szájában cigarettával lépdelt a hosszú utcákon. Szemben jött velük egy láthatólag lecsúszott öregember. Nem kellett hozzá túl nagy jóstehetség, hogy Nadia tudja, le fogja őket szólítani. Valahogy mindig megtalálták az ilyenek, egyszerűen vonzotta őket. Nem igazán értette miért, és egy kicsit zavarta is. Talán rá van írva az arcára hogy „Igen baby, én is hozzád hasonló vagyok?” Vagy egyszerűen meglátnak valamit a szemében?

Az öreg cigarettát kért. Adott neki egy szálat, amit az fekete fogaival vicsorogva köszönt meg. Zoé lenéző pillantást vetett társára.

- Ezt meg minek csináltad?

- Nem mindegy? Ha Te lennél az ő helyében, örültél volna neki nem?

- Hát anyám, én tutira nem leszek ilyen csöves soha. Elhúzok a szüleimtől albérletbe és szabad leszek!

Nadia elejtett egy hümmögést.

- Legyen úgy…

Hiába is próbálta volna elmagyarázni, hogy az önállóság nem csak abból áll, hogy veszek magamnak új ruhát, és kimosom őket, - ahogy Zoé életvitele mutatta - hanem etetem magam és fizetem a számláim, közben rendet tartok magam körül. Nadia tudta jól, milyen albérletbe menekülni a gondok elől. Csak fél évet húzott le, de jó tanulópénz volt. Ott jött rá, hogy igenis tud fogalmazni, kiírt magából sok mindent. De sokszor esett meg, hogy a hűtő totál üresen zabálta a villanyt és előfordult az is, hogy a mélyhűtőből szedte ki cigarettáját egy-két ferde este után. Barátnője is megtapasztalja majd, rájön, hogy kinőttünk az álmokból. Néha szeretett volna olyan lenni, mint ő, esztelenül belefutni mindenbe, nem gondolkodni, csak szórakozni, élvezni minden elköltött forintot anélkül, hogy gondolkodna a következményeken. Más volt az életvitelük, a gondolkodásuk, mégis tizenöt éve barátok voltak.

- Menjünk a sikátorok alá a Gyógygödörbe. Az még nyitva van.

Zoé rábólintott. Útközben végig beszélt, de Nadia gondolatai messze jártak. A McDonald’s előtt mentek el, Nadia szájában összefutott a nyál. Éhes volt, de tudta, egy szendvicstől már jóllakottnak érezné magát, hogy aztán öt perc múlva újra éhes legyen. A gyakori koplalás nem tett jót gyomrának, de ő már annak is örült, hogy nem fájt állandóan, mint pár évvel ezelőtt. Ha ivott, legalább eltelt a gyomra, ami elnyomta éhségét. Nem arról volt szó, hogy éhezett, de gyakran szó szerint kopogott a szeme. Utálta a könyöradományos helyzeteket, és gyakran rákényszerült anyja főztjére. A korabeliek többsége ezt természetesnek venné, de Nadia már évek óta külön konyhán volt. Gondolatai közé beszűrődött társának hangja:

 - Te vagy az egyetlen, akivel nem kávézókba járok. Miért nem tudunk soha egy normális helyre menni? – nyafogott.

- Nincs kedvem a sznobokhoz.

- Akkor én is sznob vagyok, mert egy menőbb helyre járok kávézni? – kérdezte felháborodottan.

- Nem, de ez a város… áh, hagyjuk most ezt, nincs kedvem vitázni.

Nadia érezhetően rosszkedvű volt. Nem tudott aludni otthon, agyát elborították a gondok. Általában egy sétával letudta, de most társaságra vágyott. Zöldes fény szivárgott ki a kis kocsmából. Zoé fintorogva leült, míg a másik a pulthoz ment. A kocsmáros asszony tipikus „mi a francot akarsz bogaram” arckifejezése csak rontott a kedvén. Kikért két sört majd leült. Egy vendég volt csak az egész helyiségben, egy öreg bácsi, aki maga elé meredt. Nem sok vizet zavart.

- Képzeld, anyám megint cseszett főzni, kénytelen voltam elmenni étterembe. Hallod, erre  kell költenem a fizetésem! – morgott felháborodottan Zoé.

Nadia megpróbált finom célzásokat tenni afelé, hogy ő is főzhetne magára, és akkor nem kéne drága helyekre járnia, de a lány hajthatatlan volt.

- Ah, Nadia majd ha te is elkezdesz dolgozni, meglátod mennyire fáradtan érsz majd haza. Még ahhoz sem lesz kedved, hogy levetkőzz. De majd megtapasztalod.

Nadia ezen jót derült magában, s remélte, hogy arcán nem látszik. Pár hónappal volt idősebb a szemben ülő, de hajlamos volt azt hinni, hogy a tapasztalat minden csillagát leszedte magának. Ez igaz volt rá is: ha valaki nem úgy gondolkodott, mint ő, akkor az már nem is volt jó társaság, az hülye volt, nem lehetett olyan ember, akinek megnyílna. Feladta a küzdelmet magában, hadd legyen társa az irányító, hadd higgye, hogy alsóbbrendűvel van dolga. Mindig ez volt a menetrend. Ő engedte, hogy alábecsülje, cserébe, ha le akart lépni otthonról, bármikor, még hajnalban is hívhatta. Társa hihetetlen mennyiségű felesleget össze tudott hordani, aminek végighallgatása komoly munkát jelentett, de addig sem jutottak eszébe gondjai.  Egy név említésekor azonban mégis felfigyelt.

- Mivan?

- Mondom, Rolf jövő héten megy Angliába. 

- Nem marad veletek érettségiig? – kérdezte Nadia meglepődve.

- Nem. Azt mondta, minél előbb dobbantani akar.

- Jól teszi.

Azzal szájához emelte a poharat, hogy ne kelljen beszélnie.

    Rolf egy roppant intelligens ember, a legutolsó lepkéje volt. Civilben matekot és fizikát oktatott, olykor programozott.  Eszébe jutott egy ligetbeli találkozójuk. Akkor még jókedvűen kérdezte tőle, ha ennyire utálja ezt az országot, miért nem megy ki külföldre? Hisz egyedül van, tele pénzzel, mi tartaná itt? Amaz sejtelmesen mosolygott rá, szemeiből mély szerelem sugárzott. Csak annyit válaszolt, hogy majd egyszer elmondja. Rá pár hétre már nem voltak együtt. Néha eszébe jutott a tanár, mint egy szerethető ember, de nem volt belé szerelmes már a viszonyuk alatt sem. De ha valaki megkérdezné, létezik-e olyan ember, akinek megengedte, hogy valamennyire belélásson, akkor az ő. Valószínűleg ezért szerette annyira, előtte nem kellett álarcot hordania, nem kellett ostoba sablonoknak és elvárásoknak megfelelni. Megkérte, hogy fogja vissza a szenvedélyét, amíg ő nem érzi ugyanazt. Bármit megtett volna Nadiának. De hiába, az érzés nem jött, akármennyire is erőltette. A végére már Rolf is más lett, szinte tapintható volt csalódottsága s ezt ki is fejezte: a lányt egy gyáva embernek titulálta, akit megesznek a félelmei. Nadia a fejét merte volna rá tenni, hogy miatta maradt itt, és most, hogy biztosan vége, rászánta magát az utazásra. Hazudott volna, ha azt mondja, nem hiányzik neki a férfi barátsága.

     Mind hiányoztak neki azok, akiket elmart magától. Bárki, akit közel engedett, most olyan távol jár tőle, hogy a köszönés is erőltetett a szájából. Hiába kért bocsánatot legtöbbjüktől, mindenhol zárt ajtókba ütközött. Egyikükkel nagyon erős barátság alakult ki, ami a fiúnál egy idő után erősebb érzelembe fordult át. Nadia ezek után nagyon félt attól, hogy ha legközelebb is megnyílik valakinek, pont az lesz a veszte, hogy meglátja igazi énjét. Észreveszik, hogy mennyire tud szeretni, akár szerelemben, akár barátként. Így a hibáit is meg fogják látni, a beképzeltségét, az ótvar múltját, a rengeteg félelmét és ez elriasztja majd őket, pont úgy, mint Rolfot. Egyszerűen félt szeretni és ez olyan erődöt állított köré, hogy azt egy régi háborúban megirigyelték volna. Tudta, hogy minden ember azt keresi, akivel megvan ez az összhang, aki előtt nem kell zavarban lenni, szégyenlősködni, akinek teljes énünket átadhatjuk. Ez nagyon riasztó és érzékeny dolog. Elég egy apró rossz mozdulat és összeomlik az egész rendszer, olyan hibákat vonva maga után, aminek pusztító és leépítő fájdalom a vége. Talán sosem lesz rá képes, hogy feloldódjon, hogy megmutassa milyen mély érzésű valójában. De erre nem akart gondolni, minden erejével azon volt, hogy ezen változtasson.

- Min agyalsz már megint? – szakította félbe társa. - Történt valami otthon?

- Áh, semmi csak a szokásos ordibálás, nem volt kedvem hallgatni.

Pár óráig még ücsörögtek ott, kezelésbe vették a zenegépet is. Késő volt már, alig lézengtek az utcán. Nemsokára visszakísérte Zoét, de ő nem akart még hazamenni. A házuk puszta látványa is kikészítette. Elege volt mindenből, ami odahaza várta. Rég túlment már ez az idegenség egy kamaszos hisztin, annál sokkal mélyebb volt. A családjából az egyedüli normális embert apjának tartotta. Ha vele élt volna külön, semmi problémája nem lett volna. De amikor rágondolt, azonnal lehervadt a szája. Felfogása szerint minden gyereknek vissza kell adni azt a törődést, amit kapott. Tudta, hogy ezt nem 22 évesen kell megtenni, hanem kicsit később, csak valahogy nem bírta felfogni. Mindenáron most akarta, nem akarta látni, hogy megszakad a munkában, hogy ostoba felesége ügyeit rendezi az asszony helyett. Olyan életet akart neki, amilyet megérdemel. Néha már Goriot apóval azonosította, az állapotok tökéletesen megegyeztek. Nővérei édesgetik magukhoz, de mire öreg lesz és védtelen, majd mossák kezüket, hogy nekik nincs pénzük otthonba adni, valakinél laknia kell majd, és az természetesen ki más lenne, mint a hugi? Aki természetesen minden zokszó nélkül elvállalja majd, mert nem olyan szívtelen, mint testvérei. Ez mindennapos stresszként érte a lányt, félt, hogy nem tudja majd időben teljesíteni a szinte kötelező viszonzást. Mert mi lesz, ha váratlanul meghal vagy lebetegedik, nem akarta, hogy úgy menjen el, hogy nem kapta meg a „szabadságát”. Halála után a házat valószínűleg a „hozzáértő” nővérei és még profibb sógora eladnák áron alul, ezzel totálisan letörve azt az eszmét, amit apja elültetett. Tudta jól, hogy pénzzel szinte mindent el lehetne intézni. Csak a munka hiányzott. A többség valószínűleg idiótának tartaná, hogy az első pár fizetését nem magára költené, de sosem érdekelte más véleménye. Annyira akart apjának segíteni, és idegbeteggé tette, hogy egyszerűen képtelen. Lelkiismeret furdalása is csak nőtt, amiért egyetemi költségeit is ő állja.

    Fogalma nem volt róla, hogyan kezdjen hozzá. Másoknak annyira egyszerű: jól beházasodnak, és kész. Ő erre nem volt képes, ocsmánynak tartotta. Neki ezt egyedül kell megcsinálnia, valahogy túltengett benne a függetlenség és önállóság utáni vágy. Akkora bizonyítási kényszere van saját maga felé, hogy valószínűleg ez fogja mindig is hajtani. Régi sérelmeit már nem rótta fel apjának, megtörténtek, elfogadta őket. Gyerekfejjel is csak mérges volt rá, utálni sosem tudta. Akkor még szerette anyját is, bár minél inkább felnőttebb lett, annál jobban vette észre, mennyire kihasználja férjét. Idegeli a csekkek miatt, utána más pasiknak panaszkodik, hogy milyen rossz élete van. A hányinger kapta el, amikor megtudta, hogy egy ócska szemét anyja van, aki számtalanszor az arcába vágta, hogy felnevelt három gyereket, most már igazán hagyják békén. Semmit nem tett annak érdekében, hogy sikeres legyen Nadia, a nevelés számára etetésből és ruházkodásból állt. Miért nem kérdezte meg egyszer sem, hogy mi történt az iskolában? Miért csak az tudott reakciót váltani ki belőle, ha rossz jegyet vitt haza? Emlékszik, egyszer általános iskolában egy temetőt rajzolt egy halott macskával, s csak annyit mondott, hogy „nem vagy normális”. Utálta anyját és nővéreit, egyenesen undorítónak tartotta, amit műveltek. Sokszor belegondolt, hogy mi lett volna, ha volt barátja, Chris nem tanítja meg neki, hogy „mi merre hány méter”, nem mutatja meg, milyen kétszínű környezetben is él. Akkor most ő is ugyanilyen elkényeztetett liba lenne, nyafogna mindenért, fontosabb lenne a külcsín bárminél. Talán a mai napig nem tanul meg főzni, rendet tartani maga körül. Ha valamiért, hát ezért hálás volt a fiúnak. No persze az a társadalmi réteg, amiben Chris mozgott sem volt egy ideális állapot, a tanulatlanok makacssága és alkoholba fojtott gondjai sem volt a legjobb terep. Egy darabig köztük próbálta megtalálni helyét, de már nem is emlékszik rá mikor, olyan rég volt, s szerencsére pár év után észbe kapott.

     Menet közben talált egy padot, s leült támlájára. Szemei üresen meredtek a semmibe, s jól össze kellett húznia magát a hideg miatt. Goranon kívül az egyetlen jó dolog az egyetem volt, ahova járt. Élvezte, amikor ott lehetett, jó kedvű és laza volt; olyankor teljesen más ember benyomását keltette. Hazafelé a buszon mindig rossz érzés fogta el, hogy el kell mennie onnan, s érezte, hogy ez csak egyre rosszabb lesz. Megfordult a fejében, hogy ez is csak egy módja a menekülésnek, egyfajta tudattalan védekezés, de elhessegette. Egyelőre tetszett neki. Bár még nem oldódott fel, azért mutatkoztak jelek, hogy az előadások alatt nem a goromba énjét látják. Sokszor érezte úgy, hogy az ország ahol van, az a lakosság, akikkel együtt él egy palástba öltözött szardarab, a szó szoros és vizuális értelmében. A koronát pedig az emberi butaság rakja rájuk. Minél messzebb akart kerülni innen, minél távolabb ettől a bohóckodástól, de abban a városban mindez nem érvényesült. Bal kezébe temette arcát. Sírni akart, de nem tudott. Úgy érezte, a felnőtt lét áldásai összenyomják, ide-oda dobálják, és olyan árnyékot vetnek rá, amiből nem nagyon tudott kilábalni. Tudta, ő egy értékes ember és nem bírta elviselni, hogy a félelem az, ami miatt nem tud érvényesülni. Gyűlölte, hogy ez határozza meg őt. Igenis meg akarta mutatni a valódi arcát még akkor is, ha ez fájdalommal jár. Minden jel arra mutatott, hogy még ha nehézkesen is, de Gorannak sikerül lebontani falait. Remélte, hogy a szinte már automatikus „várépítési” funkciót egy az egyben kikapcsolja belőle.

Már ha a férfi elég türelmes és el bírja viselni egy huszonkét éves nyűgjeit. 

Szerző: valaki