Nadia

Egy ajtó magasodott előtte, amin a 67-es szám állt. Másodszor toporgott ott, azzal a különbséggel, hogy a folyosó most nem volt néptelen. Egy terebélyes hölgy lavírozott éppen az ebédet szállító fém kocsival s hangjától zengett a helyiség. Erős kezei közt csattogtak a tányérok, klumpája is visszhangot vert. Jókedve derűt varázsolt a betegek napjaiba. Váratlanul Nadia felé gördült s dúdolgatása közben felsandított a lányra.  

- Még ma be is megy angyalom, vagy megint csak ácsorogni fog? Az úriember már biztosan várja.- kacsintott kedvesen, de azért kíváncsian fürkészte a lányt. Nadia megejtett egy halk motyogást, miközben fél szemmel kibetűzte a nagydarab nővér nevét bilétájáról. Gyors mozdulatokkal benyitott a kórterembe, hogy még véletlenül se kelljen Helgával beszélgetnie. Szimpatikus volt neki, de most más foglalkoztatta. Ha feltette magában a kérdést, miért jött ide, nem tudott rá választ adni. Nem értette, miért nem akarja ezt a férfit is - éppúgy, mint a többit – befogni, uralma alá hajtani. Igaz, hogy külseje egyáltalán nem tetszett neki, nem volt a zsánere; elvégre se szakálla, se látható izmai nem voltak. De reggel mégis azt a ruháját vette fel, ami a legjobban feszült sovány kis testére, haját kiengedte, megpróbálta rendbe szedni, bár ez újfent értelmetlen ötlet volt, hisz sosem úgy állt, ahogy akarta. Erős makacssága ide vagy oda, végül elfogadta, hogy tetszeni akar a férfinak. Azt már kevésbé, hogy nem egy újabb „lepkevadászat” – így hívta magában hódításait - miatt indult látogatóba.  Gyűlölte a nosztalgiát, de ilyenkor eszébe jutottak a múlt egyes darabkái, amikor is súlyosan megégette magát, mert megnyílt egy fiúnak, s hagyta, hogy az érzelmek elöntsék és szörnyen naiv álmokat szőjenek egy kislány szemei elé. De talán ez az ember majd törődni fog vele, még az sem baj, ha gyerekként kezeli, talán nem lesz hiábavaló a reménykedés. Sokkal kisebbrendűnek érezte magát nála. Ha rágondolt, olyannak látta, akire fel lehet nézni, akit nem esett nehezére tisztelni, s a férfi váltakozó hangulatai is csak tetőzték érdekességét.

A kórterem narancssárga színben ragyogott, ahogy besütött a napfény. A lány látóterébe egy ismeretlen alak képe úszott be. Sötét hajú fickó volt és a másik ágyon feküdt. Meg sem moccant. Pár méterrel arrébb ott volt Nadia megmentője. Az ágyban pihent és olvasott. Még csak fel sem pillantott cipőjének dobogására. Szemmel láthatóan jobban nézett ki. Arca már nem volt beesett, mozdulatai is határozottak voltak, s a kötés sem kandikált ki félig kigombolt pizsamainge alól. Ahogy a lány nézte, szinte az egész embert szerethetőnek, olykor talán vonzónak is találta. Sokszor gondolt rá, hogy csak agya játszadozik vele s a magány miatt kedveli. Hitte, hogy ha nem történt volna meg az ominózus eset, akkor elmennének egymás mellett anélkül, hogy bármi izgalmasat találnának egymásban. Odalépett hozzá, s idegesen vette tudomásul, hogy a férfi még mindig rá se hederít. Lejjebb hajolt, s elolvasta a könyv címét, majd megszólalt:

-  Egy Münchhausen báróhoz azért eléggé meg kell erőltetni a fantáziánkat, nem igaz? – kérdezte. Még indulás előtt elhatározta, hogy megpróbálja félretenni kislányos zavarát és ő fogja irányítani a beszélgetést.

- Épp ezért nem fogom tovább olvasni. – válaszolta a férfi s arca előbukkant a könyv mögül.

Roppant semmitmondó volt, egy fikarcnyi érzelem sem rajzolódott ki rajta, ami a lányt csalódással töltötte el. Biztos volt benne, hogy várja őt.

 - Öhmm, csak bejöttelek megnézni, épp erre jártam – füllentette -, de látom, már van társaságod, nem unatkozol. Kissé ijedve ejtette ki a szavakat, hisz rossz szokásaként engedély nélkül letegezte. Tapasztalatból tudta, hogy ezt sokan megütközve fogadják. 

- A pasi kómában van. – mondta amaz unott arccal. 

- Akkor nem egy nagy szavaló igaz? – kérdezte a lány vigyorogva.

A férfi felrántotta szemöldökét, s kérdőn tekintett látogatójára. Nadia erre a mozdulatra nagyon kényelmetlenül érezte magát. Szokatlan helyzetekben gyakran hordott össze badarságokat, amik akaratlanul is kicsúsztak a száján s tudta, most sem történt másképp. Rosszul esett neki a férfi nemtörődömsége, pedig a múltkor még olyan kedves volt vele.

- Miért mondtad a lányomnak magad?

- Mit kellett volna mondanom? Az apám lehetnél.

- Talán az igazat?

- Nem szeretek feleslegesen beszélni. Ha elmondom, hogy megmentettél, faggattak volna mi történt és azt utálom. Egyébként Nadia vagyok. - mutatkozott be kissé dacosan.

- Ne nevezd így, eszem ágában sem volt hősködni. Egyszerűen rosszkor voltam rossz helyen.

Az ajtó nyikorgása szakította félbe beszélgetésüket. Egy barna hajú, jól öltözött nő lépett be s hangos „jó napot Goran” hagyta el száját. A férfi tekintete rezzenéstelen maradt, de mintha érdeklődést vélt volna felfedezni benne a lány az új jövevény felé. Mindenesetre megnyugodott, mikor a nő a kómás beteghez ülte le és nem Goran ismerősei közé tartozott.

 Hirtelen arcán érezte a barna szempárt, s ő állta a tekintetet.

- Elrebegted a köszönetet, miért vagy hát itt? Nem várom el, hogy hónapokig hálálkodj. - még a legcsekélyebb megtorpanás sem volt monológjában.- Nézd, kölök ne járkálj ide, nincs szükségem társaságra, főleg nem egy gyerekére. Egy darabig azt hittem igen, de azt nyilván a betegség váltotta ki belőlem. Egy hét múlva hazaengednek és folytatjuk tovább az életünket, mintha nem is ismernénk egymást.

Azzal befejezettnek tekintette a beszélgetést és az ajtó felé invitálta a lányt.

- Rendben. - húzta fel az orrát Nadia. Nagyon elment a kedve mindentől. Meg sem várva a férfi reakcióját sebes léptekkel az ajtóhoz ment s magában dühöngve köszönés nélkül kilépett rajta. Nem kellett neki pár lépés, már tudta, mi fog lejátszódni benne ezekben a percekben: az indulat fokozatosan szétárad mellkasában egyre erősebbé válva, a levegőt szaporán szedi majd és egész fejére kiterjedő pipacsfoltok jelennek meg arcán a dühtől. Szemei csak úgy forogtak. Mi az, hogy őt elküldik? Ha egyszer elhatároz valamit, azt véghez is viszi és nagyon ritkán fordult elő, hogy ne sikerült volna. Akarta, hogy számítson a férfinak, akarta, hogy gondoljon rá. Ezzel a morcos lendülettel hátraarcot vett s visszaindult. Szinte belökte maga előtt az ajtót. Most minden szem – a kómás fickót kivéve – rá szegeződött. Rohamléptekkel ment oda Goran ágyához s állva mondta:

- Nem érdekel, hogy mit gondolsz, akkor is itt maradok és kész. Ha nem tetszik, dobass ki!

Egy kicsit sem volt tekintettel a szobában lévő idegenekre, úgy viselkedett, mintha ott sem lettek volna. Kezét keresztbe fonva álldogált az ágy mellett. Goran arckifejezése még most is közömbös volt, egyáltalán nem lepődött meg a kirohanáson.    

- Oké, maradj itt, nem bánom. De ha már rabolod az időmet, ülj le a fenekedre, és mesélj magadról.

Nadia kezdte azt hinni, hogy ez a stílus volt mindig is jellemző rá, s a kedvessége csak holmi pillanatnyi állapot volt. Minek is mondana bármit, mikor szemlátomást hidegen hagyja a férfit?

A nő közben csendben hallgatta az eseményeket. A lány néha sanda pillantásokat vetett rá, de amaz az emberét bámulta.

- Elnézést, hogy zavarom a drága perceidet, talán búcsúpartit szerveztek a többi beteggel? – hunyorgott maró gúnnyal. Tudta jól, hogy mondatai egy kiskamasz szintjének felelnek meg, de nem izgatta. Túl mérges volt hozzá, hogy még a stílusára is ügyeljen.

- Mondták már hogy szemtelen vagy kölyök?Több tiszteletet is mutathatnál, elvégre mások is vannak itt.

Nadia csak még makacsabbul meredt a férfira, majd pár perc múlva lehiggadt. 

- Nagyon nincs mit mesélnem, egyetemre járok és lógok a haverokkal. Néha elcsavarom egy- két pasi fejét, mint azt a kettőt ott a parkban.

- Szóval éled a fiatalok mindennapos életét?

- Ezt mint nagy öreg kérded?

- Na idefigyelj taknyos unom a hülyeséget, még egy beszólás  és csengetek. Azzal a feje felett lévő nővérhívó gombra mutatott. Szemei igencsak meggyőzően villogtak. A lány a térdét bámulta s elszégyellte magát.

- Nem volt szándékos. Szóval igen, főleg bulikba szoktunk járni.

Beszéde alatt egyszer sem nézett fel. Bárki megmondta volna, hogy feszélyezve érzi magát.

- Hát ez elég unalmas lenne, ha tudnám, hogy igazat mondasz, de engem inkább az érdekel, hogy miért hazudsz?

Nadia szemei elkerekedtek. Elővette kedvesebb stílusát és őszintén válaszolt minden kérdésre. Ez az ember nem fogja kinevetni őt, nem fogja dilisnek nézni. Neki nem fog hazudni többet.

A két alak még vagy egy órán át beszélgetett, s elköszönéskor két egymást nagyon is kedvelő embert lehetett látni.

A kórházból kilépve nem akart hazamenni. Semmi kedve nem volt szülei vitáját hallgatni. Szabadidejét általában kedvenc helyén, a Farkasverem nevű lebujban töltötte. Egyáltalán nem volt odavaló, ártatlan arca kirívott a tömegből. A hely túl füstös volt, falairól potyogott a vakolat. Vörös és fekete színei mégis becsábították a lányt. Elővette Multifilterjét, s rágyújtott. Feszítős mozdulatokkal indult el a pult felé, ahol a kocsmáros perverz vigyorral fogadta. Kikért magának egy üveg sört, s leült egy üres asztalhoz. Mint általában, most is végignézte a választékot. Szeme egy igazán termetes férfin akadt meg. Szakálla szinte verte mellét, s nem volt ellenére egy kis szemezés sem. Rendes körülmények között engedett volna a csábításnak, de valami megváltozott. Fejében a pár órával ezelőtti események jártak. Néha elmosolyodott, máskor gyanakvó grimasz ült ki arcára. Többször is újrajátszotta a történteket, különösen azt, amikor Goran rábólintott legközelebbi találkozójukra a kórház parkjában. Nem telt el 5 perc és a szakállas pasas ott termett asztalánál. Agyába hirtelen bekúszott cimborája vihogó hangja: „kitűnő fogás, nemde bár?” Mélyen belenézett a férfi szemébe, s a lehető legszemtelenebb vigyorral mondott nemet az ajánlatra s elköszönt tőle. Olyan nyegle mozdulatokkal hagyta ott az üveget, hogy pörgését még akkor is lehetett hallani, amikor Nadia becsukta maga mögött a kocsma ajtaját.