A látogató...

Gorant éles zaj ébresztette fel. Alig eszmélt, a fájdalom azonnal birtokba vette a testét. Varratok és csövek feszítették a sebek széleit. Ajkai kirepedeztek, szomjúság gyötörte. Szédült, émelygett a kórházi szagokkal keveredett testszagától. Szíve összefüggéstelen, gyors ritmusban vert. A légzés nehezére esett a tubus által a torkában hagyott hámsérülések miatt. Tagjai zsibbadt erőtlenségben, idegenszerű képződményként kapcsolódtak testéhez. Agyát a láz ködös bódultsága zárta fogságba. Az erős antibiotikumok mellékhatási is jelentkeztek. Szervezete küzdött a gyulladással, és ő ennek a küzdelemnek minden csatáját megszenvedte. Undorodott nyirkos testétől, melyre rátapadt a kórházi lepedő. Undorodott önmagától, amiért nem tudta elkerülni, hogy ilyen helyzetbe került.  Az undort dühe követte, ami végre segített, hogy kinyissa a szemét. A kórterem mennyezete volt az első kép, ami megjelent retináján. Kép kissé furának tűnt, mintha fehér hullámok és fekete körök valószerűtlen halmazát látná. Jó darabig elmerült a látványban, mire tudatosult benne, hogy még nem tisztult ki a látása. Szorosra zárta szemeit, s amint eltűnt a képzet újra kinyitotta. Már élesen látott. Elszakadt a plafon egyhangúságától és ekkor észrevette a lányt. Nem is sejtette, hogy rajta kívül van ott valaki más is. Értetlenül bámult rá. Nem ismerte, s nem tudta elképzelni sem, hogy mit keres a szobában, hisz egyedül csak ő feküdt ott. Meglepetését szégyenérzete váltotta fel kiszolgáltatott helyzete miatt. Elképzelte, hogy milyennek láthatja a lány és ez a tehetetlenség dühét csak fokozta benne.

– Ki maga? – szólt durván a lányhoz. – Mit keres itt? 

Hangja rekedt és gyenge volt az altatás következményeként. Fájt neki a beszéd, de a csendben jól érzékelhetően kifejeződött a dühe. Amaz ijedten rezzent össze, mint akit rajtakaptak valami bűnös cselekedeten. Nagy szemei riadtan elkerülték tekintetét.

– Szép, kifejező szemei vannak – állapította meg csak úgy mellékesen magában. – Mintha már láttam volna őket.

Egy kicsit lehiggadt, és jobban megfigyelte a részleteket. Csak deréktól felfelé tudta szemügyre venni, mert a többit eltakarta az ágytámla, ami előtt állt. Magas lány volt, viseltes pulóverben. Ovális arcának gyermeki tisztasága elárulta, nem régóta lehet tagja a felnőttek világának. Hosszú, sűrű barna haj keretezte az arcát, szája keskeny, ami dacosságról árulkodott. Orra egy kicsit ferde, de egyáltalán nem volt zavaró. Nagy, zöld szemei elbűvölték a férfit, amint végre sikerült a pillantását elkapnia. Egy pillanatra megszűnt a valóság. Mélyvizű tóba tekintett. A lemerülő napsugarak csodálatos kaleidoszkópját látta, amint megfestik a képzelet varázslatos meséinek álomszerű világát. Gyermeki ábrándok rajzolódtak ki a sötét írisz mélyén. Boldogság illékony illúziója, naiv hinni vágyás a szépség és jóság halhatatlan létezésében. Mást is látott. A valóság kegyetlen démonait. A félelmeit, amelyek mérgüket lassan csepegtetve a gyermeki lélekbe, örökre a felnőttek kietlen, mesék nélküli világába taszítják. Látta a rettegés, az elidegenedés, a bánat jeleit. Bár a lány félelme most neki szólt, mégis úgy érezte, hogy állandó kísérője. Ezeket a képzeteket valószínűleg az emelkedő láza teremtette, mert a következő pillanatban rájött, hogy honnan ismeri. A parkból. Ő az, akit megpróbált megvédeni. Ő az, akinek köszönheti, hogy itt fekszik kiszolgáltatottan. Ő az, aki ebbe a helyzetbe hozta, s minden bajának okozója.  A férfi dühe tombolt, igazságtalan vádjai önigazolássá alakultak át elboruló elméjében.

– Tudom ki maga! – förmedt rá – Maga volt ott, a parkban. Maga miatt vagyok itt!

– Mit akar tőlem? Miért nem hagy békén? Nem okozott még elég bajt? – folytatta féktelen dühében. A lány kétségbeesve próbált megszólalni, de végül csak sírva fakadt és az ajtó felé menekült. Szerencsétlen teremtésben semmi rossz szándék nem volt. Szerette volna látni azt, aki megvédte és köszönetet mondani. A férfi dühe olyan váratlanul csapott le rá, hogy képtelen volt megszólalni. Csak arra vágyott, hogy eltűnhessen onnan. Elérte az ajtót és már nyitotta volna, amikor a férfi utána szólt:
– Bocsásson meg, kérem, ne haragudjon! Nem tudom mi történt velem az előbb. Maradjon kérem!

Halkan szólalt meg, és nyomára sem lehetett bukkanni az előbbi keserű haragnak. Egy beteg, fáradt ember őszinte szavai voltak. Megfordult és kicsit félve visszatért az ágyához. A férfiban már nem volt harag. Kimerült, a szervezetének sok volt ennyi indulat. A láztól és fájdalomtól csillogott a szeme. Bánta az előző kifakadását, nem talált rá mentséget. Szegény gyermek nem tehetett semmiről. Mindketten rossz időben voltak rossz helyen. Le kell vennie, az előző kirohanásával a lány vállaira pakolt terhet.

– Kérem, ne haragudjon rám. Valószínűleg megzavarodtam, mert más mentséget nem igen találok. Ön nem felelős azért, ami történt. Balszerencsés este volt és ezt mindenképp el kell hinnie nekem. Azon a környéken túl sokszor megesik. – próbálkozott helyrehozni a hibáját. A lány könnyei még nem apadtak el, de a szemében nem látszott harag, vagy megbántottság. Ettől egy kicsit jobb lett minden, de érezte, ahogy az ólmos fáradtság kezd aláereszkedni agyára. Alig volt képes már nyitva tartani a szemét. Akkor megérezte a lány finom, meleg kezét az övén. Kellemes bódulat szállt le rá. Még hallotta kedves hangját:

– Ne törődjön semmivel, pihenjen. Köszönöm, hogy megvédett. Azért jöttem ide, hogy láthassam és megköszönjem. – mondta és a férfi még érezte, mielőtt öntudatlan álomba merült, hogy megcsókolja az arcát. A lány sokáig ült a férfi ágya mellett, fogva a kezét és figyelve álmát. Ha Goran megmozdult, idegesen leste lélegzését, arcának rezdülésit. Aggódott a férfiért, egyáltalán nem látszott már félelmetesnek, mint akkor este a parkban. Elesett és meggyötört embert látott maga előtt, szíve elszorult. Tudta, hogy a férfinak igaza van, minden az ő hibája. Hogy mondhatná ezt el neki, miként vallhatná be, hogy féktelen szórakozása okozta majdnem a halálát. Ő talán megkönnyebbülne? Nem, nem menekülhet a bűntudata elől. Sosem szabad megtudnia, döntötte el. Mielőtt elment, még egyszer megsimogatta az alvó arcát, kinek vonásai kisimultak az érintésére, majd halkan távozott. Még fél óráig maradt, hogy beszéljen egy orvossal, de csak annyit tudott meg, hogy a férfi nincs életveszélyben. Mivel nem volt rokona, ezért többet nem is volt hajlandó az orvos elárulni.

            …Megint valami zajra ébredt. Azonnal – számára érthetetlen módon – azt remélte, hogy a lány jelenlétét hallja. Kinyitotta a szemét és kissé csalódottan állapította meg, hogy már elment. Sokkal jobban érezte magát, mint a legutóbbi eszmélésekor, szerette volna, ha így is el tudná mondani, mennyire sajnálja a kifakadást. A feje tiszta, a szíve nem akart kiszakadni a mellkasából. Láza sem volt, a fájdalom is jelentősen enyhült. Jobb közérzetét egyedül a szomjúság árnyékolta be.

– Jó reggelt Borozov Úr! – köszönt rá Helga nővér, az őt felébresztő zaj forrása. – Hogy vagyunk ma?

– Jó reggelt nővér!  Azt nem tudom, maga hogy van, de én elfogadhatóan, köszönöm a kérdését. – válaszolta mosolyogva, majd inni kért. A nővér hozott neki egy pohár teát szívószállal. Megitatta, majd hozott egy újabbat.  Kedvelte a nagydarab nővért. A mosoly sosem tűnt el az arcáról. Gyakorlott mozdulatai és közvetlen stílusa megnyugtatóan hatott rá a legrosszabb pillanataiban is.

– Látom, valóban jól lehet, mivel viccelődik is a kedves beteg. – nevetett rá. – Illik magához a mosoly, inkább, mint a mogorva ábrázat, amiben eddig részesített minket kedvesem.

Közben serényen tette a dolgát. Rendezkedett, lázat, pulzust, vérnyomást mért, infúziót ellenőrzött. Az élet hangjai elűzték a magány nyomasztó árnyait a szobából. A nővér kezében láz- és vérnyomásmérővel, zöld egyenruhájában állt az életigenlés seregeinek élére.

– Úgy veszem észre a szervezete is jól érzi magát. A körülményekhez képest remek eredményeket produkál. – mondta, összegezve az értékeket. Goran hálás volt érte.

– De mondja csak nővér, hol az a reggel, amit az előbb említett? – kérdezte és az ablakra mutatott – Fekete éjszaka van még. Úgy tűnik, itt a szegény beteget nem hagyják pihenni.

– Kedvesem, már reggel fél öt van, hamarosan letelik a műszakom és még nem hoztam rendbe a fizimiskáját. A váltás mit fog szólni, ha ilyen slamposan látják meg!? – szólt tettetett felháborodással, de a szeme vidámam csillogott. Majd hozzáfűzte gonoszkodva, – Az illata sem állná a megmérettetést. Sőt ez már szag! Ideje tisztálkodni. Egy kis víz és némi fertőtlenítő csodát fog tenni.

A férfi megszeppent a mosdatás gondolatára. A nővér laza mozdulattal lemeztelenítette, lerántva róla a lepedőt, ami a testére volt terítve, erre ő ösztönösen el akarta takarni magát, ehelyett felnyögött. A hirtelen mozdulat fájt. A nővér óvatosan megfogta a kezét és visszahelyezte a teste mellé. Közben korholta:

– Csak nem vagyunk szégyenlősek Borozov Úr? Ne hadonásszon már, mert kiszakad a branül, aztán szúrhatjuk újra. Nem kell félnie, jó kezekben van. Sok hasonlót láttam már, nem ijedek meg tőle. Ha őszinte akarnék lenni, azt mondanám, különbet is. – fűzte hozzá nevetve.

A nevetése nem volt bántó. Humora kedvesen évődő és felszabadítóan hatott. Goran azért becsukta a szemét, így áltatva magát, ha nem látja, akkor nem is vele történik meg. Az egy dolog, hogy lemosdatja, de Ő nem fog asszisztálni hozzá, az egyszer biztos. Be kellett ismernie magának, hogy szégyenlős. A nővér kezei értőn szaladtak végig a testén, nem hagyva ki semmit. A férfi pár alkalommal kénytelen volt tudomásul venni, hogy elpirul, ettől a nővérnek igen jó kedve kerekedett, cukkolta, évődött, de egy pillanatra sem hagyta abba. Végül el kellett ismernie, hogy mosdatástól felfrissülve újra embernek érezi magát. Ritkán fordult elő vele, hogy borús lelkébe fény hatolna, de Helga nővér erőteljes, sugárzó személyisége áttörte a felhőket és beragyogta. Biztos volt benne, hogy remek emberismerővé vált hosszú pályafutása alatt. S közvetlensége nem az ő személyének szól, csak rutin. Mégis jól esett és élvezte a pillanatait. Újra elmosolyodott a gondolatok hatására.

 – Nézd már, elég szépen belejött! Ha rám hallgat, mosolyogjon gyakrabban. Teljesen emberivé válik az arca. – biztatta a nő, nevetve – Úgy néz ki ilyenkor, mint aki angyalt látott.

– Láttam bizony! – válaszolt és rákacsintott.

– Eh, rossz fiú! Alig létezik, máris rosszalkodik! – de azért elpirult, magáénak tudva be a dicséretet. – Ezt majd említse meg a főorvos úrnak, hátha kiegészíti szerény jövedelmem angyal pótlékkel is. – erre már mindketten nevettek.

Gorannak eszébe sem jutott tisztázni a félreértést. Ugyanis nem a nővérre gondolt közben, hanem az éjjeli látogatóra…