Változások...

    A napok szürke egyhangúsággal teltek, egyik a másik után röppent el, csak a remény és a változatlanság volt állandó. Pár napja rákapott az olvasásra, hangosan olvasta fel a regényt, az orvosok szerint ez is egy jó terápiás módszer. Próbált vidám témájú könyvet választani, és nem zavarta az sem, hogy néha hangosan felnevetett olvasás közben.  A kórteremben gyakran cserélődtek a betegek, a három hónap alatt nagyon sok sorsot és életet megismert. Egy jól szituált, magát üzletembernek mondó beteghez, aki két hetet töltött bent, nem jött senki látogatóba. Az öreg bácsit, aki az ablak mellett feküdt, minden hétvégén rokonok sokasága lepte meg. Hozták a hazai kosztot, mindig többet, mint amit a kisöreg meg tudott volna enni, így kínálgatta betegtársakat, akik jóízűen falatozták együtt a házi sonkát, kolbászt, és a maradék a rántott húst. Esténként kártyával szórakoztatták magukat, ha nem fértek be a tv-s szobába a női betegektől, akik éppen az aktuális szappanopera nagyon sokadik részét nézték szájtátva.

    

    A hétvégék voltak a legnehezebbek, amikor sok ember volt a kórházban. Nem szerette a nyüzsgést, a hangoskodást, zavarta a sok látogató. Ilyenkor csak estefelé ment be, de addig nagyon nehezen múlt az idő. Kollégái hívták magukhoz, de már leszoktak róla az örökös visszautasítás miatt. Nem volt kedve a társasághoz, a titkon fürkésző szempárokhoz, nem tudnak segíteni. A baleset előtt nagyon sok helyre kirándultak, felfedezték az ország eldugott vidékeit, ahol turisták ritkán fordultak meg. Szándékosan keresték ezeket a helyeket. Ilyenkor mindig magánszállást foglaltak, és szívesen beszélgettek a helyiekkel. Rengeteget fényképeztek, a lakásban szinte minden falon montázsok voltak bekeretezve a régi emlékekből. Most nem tudott volna két lépést sem megtenni egyedül. Gyengének érezte magát fizikailag is, mintha mázsás zsákot cipelne rogyadozó lábakkal. Mihez kezdjen magával, hiszen mindent együtt csináltak…

Estefelé összeszedte magát, táskájába tette a regényt, és elindult a kórházba. Az időjárás is a hangulatát idézte, borongós szürke színbe vont mindent a permetező köd. Fázósan húzta össze magát hosszú kabátjában és megszaporázta lépteit.

    Amikor belépett a kórház kapuján, jóleső melegség ölelte körül. A lifthez sietett, ami abban a pillanatban jelezte szolid csengéssel, hogy éppen leért az ő szintjére. A liftből egy fiatal lány lépett ki, lehajtott arcába lógott hosszú barna haja, nem nézett fel, a padlóra szegezte tekintetét, mint aki el akar bújni a világ elől, és fél minden tekintettől. Szinte észre sem vette, hogy valaki áll az ajtóban nagy léptekkel indult el, majd nem fellökve őt. Riadtan emelte fel a fejét, zöld szemeiben ijedtség bujkált, és halkan rebegett egy bocsánatot. Azonnal tudta, hogy már látta ezt a szempárt, és az emlék is beugrott az áramszünet estéjéről, emlékezett a lány alakjára és kétségbeesett arcára. Ezek szerint mégis csak összetartoznak, nem lehet véletlen, hogy most itt találkoznak, hiszen csak pár napja volt mikor látta őket megérkezni a kórházba. A liftben is ezen gondolkozott míg felért az emeletre.

A recepciónál Helga mosolygott rá, intett is, de egy látogatónak segített éppen megkeresni a betegét, így nem értek rá pár szót váltani. Kedvelte ezt a mindig vidám hölgyet, sokat beszélgettek, jólesett neki Helga megnyugtató hangja és mindig tudott valami jó ötletet mondani, hogy mivel próbálkozhatna még. A legkülönösebb dolog az volt, hogy Helgában egy csipetnyi sajnálatot és szánakozást sem vélt felfedezni, tényként kezelte, hogy probléma van, amit meg kell oldani, túl kell élni, vagy így, vagy úgy.

A folyosón mindig lelassította a lépteit, ha a szoba közelébe ért. Próbálta összerendezni a gondolatait, kisimítani az arcát, letörölni a bánatot, hogy ha véletlen csoda folytán ébren találja, ne lássa meg, mennyire nehezen viseli.

    Belépett a kórterembe és fejében azonnal elindult a szirénázás, valami nincs rendben. A megszokott helyen egy üres ágy állt, precízen simított és hajtogatott fehér ágyneművel. Meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfába, úgy érezte a lábai azonnal összerogynak, szíve majd kiugrott a helyéről, és mintha nem kapna levegőt fojtogatta valami a torkát. Hol van? Hova lett? Mi történt? Miért nincs itt? Az ájulás kerülgette, érezte, ahogy elsötétedik lassan előtte minden, de ekkor gyorsan leguggolt, hogy összeszedje magát. Egy férfi ugrott hozzá, törött karja vállig gipszben volt, és felsegítette. Ráismert, a férfire, az első ágyon fekvő, mindig vicceket mesélő hangos bányász volt.

 –Jobban van?- kérdezte a férfi – hívjak orvost?

-Nem, köszönöm jól vagyok. Nem tudja véletlenül hová vitték arról az üres ágyról a férjemet? -kérdezte suttogva.

- Délelőtt elvitték valahova, ahol nyugi van, azt mondta az orvos. Kérdezze meg ott elöl, hogy hova vitték- ezzel a bányász elengedte, valószínű érezte, ahogy egyre erősödik és már tudja tartani magát. Megköszönte és visszasietett Helgához. Helga rémülten ugrott fel, amikor meglátta sápadt arcát.

- Minden rendben, jól vagy? Mi történt? –kérdezte

- Megijedtem, mert nem találtam Pault az ágyában és tudod a legrosszabbra gondoltam. De már minden rendben, csak mond meg, hova vitték el.

Helga elkísérte az új szobához és útközben elmesélte mi történt délelőtt. Az osztályos főorvos körbejárt minden kórtermet a vizit alatt, és azonnal felvetette, hogy Pault át kell helyezni egy kisebb kórterembe. Meg is találta a helyét, nemrég került be egy férfi, aki utcai támadás áldozata lett, súlyos sérülései vannak, így a legegyszerűbb, ha egymás mellett fekszenek, így egy nővér tudja ellátni mindkettőjüket.

A kórteremben csak az éjszakai fények égtek, a két ágy között bőségesen volt hely. Jólesett most leülni a kényelmetlen székre, és újra a tenyerébe simítania a mozdulatlan kezet. Szívverése visszatért végre a normál tempóba, lehajolt és arcát Paul kezére fektette. Becsukott szemmel merült el az érintésben. Nem vette észre azt sem, hogy egy szempár figyeli minden mozdulatát a szomszéd ágyról kíváncsian és úgy mintha a lelkébe akarna látni…

Szerző: .Véda.