Nadia és Goran

    Szembenézve tükörképével, Goran cseppet sem volt elragadtatva a látványtól.  Gúnyosan nyugtázta: ábrázata korántsem illett egy fiatal lány álmainak lovagjáéhoz. Találgatta, vajon mit akarhat tőle Nadia, aki olyan erőszakos volt, hogy a férfi jobbnak látta beleegyezni a találkozóba, mielőtt a „kölök” valami ostoba, magamutogató tettre szánja el magát. Nem sok kedvet érzett az egészhez, de ha már megtörtént, igyekezett emberi formát ölteni. Megborotválkozott, ez javított a közérzetén, de arcának ábrázatán nem sokat segített. Ugyanaz a merev lárvaarc nézett vissza rá, csak most szőrtelenül. Üres, kifejezéstelen szemei alatt sötéten árkolt táskák húzódtak, arcbőrén a pubertáskor öröksége; ezt az ábrázatot sok jelzővel illethetnénk, viszont a vonzó vagy a megnyerő nem illett közéjük. Külseje legtöbbször hidegen hagyta és keveset foglalkozott vele, most mégis komoly fejtörést okozott neki, vajon miért lett hirtelen olyan lényeges.  Vonzódott a lányhoz, ami inkább volt lelki, mint testi vonzalom, az utóbbit Goran visszataszítóan természetellenesnek találta volna kettejük között. Ő sem volt mentes a konvencióktól. Kirekesztettek, csórók és magányosak hasonlóságán alapuló kapcsolat kötötte össze őket. Különbséget a koruk jelentette, míg a lány befelé lépkedett az élet sűrűjébe, a férfi kifelé haladt. Ez komoly problémát vetített előre, ha a barátságuk tartós lesz, akkor kemény viták várnak rájuk a tapasztalatok különbözősége miatt. Goran egyáltalán nem érezte szükségét ennek, nem akart semmilyen kapcsolatért felelősséget vállalni. Azzal is tisztában volt, hogy a vitákban ő épp oly makacs tud lenni, mint a lány, hacsak nem makacsabb. Egyszóval készülődés közben eldöntötte, lerázza magáról a lányt. A gondolat megnyugtatta, összezavart elméje újra a racionalitás egyengetett útjára talált, s fel sem merült benne, hogy egyszerűen csak gyáva. Még egy utolsó pillantás a vetett tükörbe, vágott egy grimaszt, s elindult le a parkba.

    A nap égető korongja lassan átváltott narancsos ragyogásba, hogy majd később vörös derengéssel bújhasson el az éjszaka árnyai elől. A kórház parkjában, hűs árnyékot adó fák lombjai alatt, padok várták a zárt szobák levegője után frissülni vágyó betegeket és látogatóikat. Aszfaltcsíkok még ontották magukból a napközben összegyűjtött meleget, de a növényzettől megóvott területeken elviselhetővé szelídült a hőmérséklet. A közelgő naplemente árnyalata különös kontrasztot kölcsönzött a nyár zöldellő festészetének. Közeledett az este, s vele együtt a találkozó időpontja is. Goran kiválasztott egy padot a szökőkút közelében és leült. Ideje bőven maradt a lány érkezéséig. Bánta, hogy nem hozott magával könyvet, mert nem szerette az üres perceket. Rágyújtott, rossz szokása, ami olyan régóta követi, mintha veleszületett volna. Többször is az órájára nézett, próbált türelmet erőltetni magára, gondolattöredékek után kutatott, hogy megragadva valamelyiket elfoglalja magát. Nem talált mást, csak foszlányok összefüggéstelen sokaságát, melyek közül egy sem volt rá érdemes, hogy megkapaszkodjon, s láncolattá fonódva elűzze a várakozás unalmát. Goran fejében rendszerint káosz uralkodott, képtelen volt összpontosítani, képtelen volt mederbe kényszeríteni képzetei folyamát. Egyik pillanatban még a lányra gondolt, de egy másik pillanat már a gondjaihoz terelte, míg a következő másodperc valahol a csillagok közt talált rá. Nem volt szertelen, csak olyan gyorsan gondolkodott, hogy nem is fogalmazódtak meg benne az összefüggések, mindössze sugallatai voltak, hogy kerül az egyik gondolatából a másikba. Máskor teljesen kikapcsolt. A „semmiben” volt akkor, csak érzékelt, de érzékleteit nem tudatosította. Olyannyira képes volt elmerülni ebben az állapotban, hogy lélegezni is elfelejtett, s csak az oxigénhiány riasztotta fel az éber kómából. Szerette ezt az állapotot, olyankor a teljes érzéketlenség uralkodott, ráadásul ezek a pillanatok nem hagytak nyomot emlékezetében. Jelen esetben sok volt a zavaró körülmény, hiányzott a szükséges magányérzet az öntudatlansághoz. Így inkább a sétáló embereket nézte és elméje a látottak köré csoportosította csapongó gondolatait…

    Nadia negyedórát késett. Először nem ismerte fel a közeledő lányt, csak egy magas vékony alakot látott. de aztán ismerősnek tűnt a farmer és az elmaradhatatlan piros edzőcipő. Járása bizonytalannak hatott, mint aki kerülni akarja a feltűnést. Tartása kissé görnyedt, ami bosszantotta Gorant:

„Egy nő tartása legyen egyenes, kecses, fejét emelje büszkén magasra. Úgy mozog, mint egy fiú… Ezek a mai fiatalok nem tudnak semmit… se járni, se öltözködni… egymást majmolják… tizenkettő egy tucat… se egyéniségük, se ízlésük!” – gondolta füstölögve.

Tudta, hogy a lányt zavarja a magassága és a vékony alkata és feszélyezi a nyilvánosság, de akkor sem tudta elfogadni, hogy egy ilyen remek női példány apróságok miatt így elszürküljön.

„Magas? Örüljön neki, hány de hány nő megadna mindent, hogy pár centivel magasabb legyen. … Vékony? Na és, ezen könnyen lehet segíteni, ennie kell. Csóró? Csak az a ruha silány, amit nem viselnek méltósággal. Kifogásokat gyárt, de ki érti miért… és persze fogalma sincs a pontosságról!” – folytatta a megkezdett gondolatsort, miközben az órájára nézett. Nadia ekkor már odaért, megállt előtte és köszönt:

 – Szia!

– Szia! – vetette oda mogorván Goran. De azért csendesült benne a rosszallás, mert a lány az ereszkedő nap fényében igen vonzó jelenség volt, nehezére esett nem észrevenni. Igyekezett a neheztelés látszatát megőrizni és így szólt:

– A kisasszony nem ismeri az órát?

– Eh, de mogorva egy medve valaki! Mit számít negyedóra, egy nőnek illik késnie, vagy nem? – vigyorgott Nadia, de látszott rajta, hogy zavarja a férfi hideg fogadtatása.

– És hol van az a bizonyos nő? Én csak egy taknyost látok, aki ráadásul szemtelen is.

– Nem vagyok taknyos! Rendben… látom, hogy hülyeség volt eljönnöm, mert hisztis hangulatban vagy … Csá! – azzal sarkon fordult és ott hagyta.

    Gorannak a lélegzete is elakadt ekkora pimaszságtól – valljuk be a csodálattól is, mert a lány nagyon szép volt, ahogy ott állt előtte, indulatosan kapkodva a levegőt, s közben szemei mélysötéten csillogtak –, utána akart szólni, valami durvát, valami sértőt, de hirtelen dühében nem jutott eszébe semmi. Csak nézte fortyogó haraggal a távozó alakot, s mérge Nadia távolodó lépteivel együtt alakult át hiányérzetté. Már-már utána kiáltott, hogy ne haragudjon rá és felejtsék el a dolgot, de nem volt képes megtenni. Önérzete nem ismerte a kompromisszum fogalmát.

„Menjen csak, nem érdekel. Legalább nem jár a nyakamra, nem idegesít a szemtelen vigyorával, ostoba szlengjével, gyerekes hisztijével!”

A gondolat még számára is hamisan csengett, a vihar lecsapott és ő képtelen volt ellenállni. Ledöntötte a lábáról. Keserű volt az igazság, a lány legyőzte. Nem képes elengedni, szüksége van rá, kell a barátsága. A döntés megszületett: utána megy és bocsánatot kér. Mindez alig fogalmazódott meg benne, amikor látta, hogy Nadia megfordul és elindul visszafelé. Goran hirtelen elgyöngült a megkönnyebbüléstől, alig tudta leplezni a keze remegését, amit az adrenalin-pumpa idézett elő.

„ Szedd össze magad! Légy férfi! Ne lássa rajtad a gyengeséged! Nem tudhatja meg, milyen hatással van rád! ...  Csak okosan!” – próbálta magát lecsillapítani.

Mire Nadia újra előtte állt, külsejéből senki sem jött volna rá, hogy belső viharok dúlják fel eddig üresnek hitt lelkét. Közönyösen nézett fel a lányra, egyenes a szemébe és megkérdezte:

– Itt felejtettél valamit?
– Ne haragudj! – mondta halkan a lány, s Goran látta a szemeiben a könyörgést. Nyoma sem volt az előbbi makacsságnak, csak egy riadt gyermeket látott. Legszívesebben átölelte volna, de csak annyit mondott:

– Fátylat rá, – mivel a lány nem mutatott semmi hajlandóságot, hogy megtörje a beálló csendet, hozzátette – ott akarsz álldogálni, vagy esetleg leülsz?

– Leülhetek? – kérdezte és a szemtelen fény újra kigyúlt a szemeiben.

– Mit vétettem? Miért büntet az ég veled, kölök? – fakadt ki Goran, de már nevetve, mert a lány egyszerűen ellenállhatatlan volt. Legalábbis a férfi képtelen volt megőrizni tartását.

– Rossz vagy! – nevetett vele Nadia, de gonoszkodva azért hozzátette – Izé… az előbb amúgy nekem volt igazam, és te voltál bunkó.

– Tessék, erről beszéltem… feladom… teljesedjen be sorsom! – és nem bírta abbahagyni a nevetést, habár némi bosszúság furakodott be jókedvébe – Azt hiszem sok dolgom lesz, mire úrinőt faragok belőled. Egy idősebbnek nem mondunk ilyet, még ha az is volt!

– Ah, szóval elismered, hogy az voltál?

– Na, kölök, most és itt állj le! Tolerálom a fiatalságod vehemenciáját, de elérkeztél a határhoz, ez a végállomás. Nem ismerek el mást, csak annyit, hogy túlreagáltam az udvariatlanságod. Jobban tennéd, ha elmélyednél magadban egy kicsit! – közölte Goran ezúttal halál komolyan.

– Megint mérges vagy? Elküldesz? – szeppent meg a lány, majd bátortalan próbálkozást tett, hogy újra nevethessenek – Visszajövök ám úgyis, hiába dobsz ki.

– Gyerekes vagy!

– Mert gyerek vagyok!

– Döntsd már el az ég szerelmére mi vagy?! Gyerek, nő… nem túl sok ez egyszerre?? – kérdezte bosszúsan Goran.

Csend telepedett rájuk, a férfi újra dühös volt, de már másképp, mint az előbb. A lány csak ült mellette és látszólag a cipőjével volt elfoglalva. Szája széle nyűgösen görbült, vonásai megmerevedtek. Végül Goran elővette cigarettáját és rágyújtott, mire a lány elhúzta a száját:

– Meg akarsz halni?

– Egyszer mindenki meghal.

– De ettől sárgák lesznek a fogaid, az ujjaid, fekete a tüdőd, büdös lesz a kezed és a szád is. Így akarsz megcsókolni?

Goran az utolsó mondatot hallva köhögésben tört ki. A füst orrát-száját csípve tört fel hörgőiből. Szemeibe könny szökött, ahogy fuldokolt. Nagy sokára tudta csak kinyögni:
– Mit akarok??

– Megcsókolni. Miért, talán nem akarsz?

– Miért akarnálak?

– Mert szép és fiatal vagyok, és az ilyen öreg fickók, mind ezt akarják.

– Már megbocsáss, én nem vagyok olyan „öreg fickó”. Honnan veszed ezt az ostobaságot? Mit akarsz tőlem?

A lány nem válaszolt, csak ránézett és a szemeiben nyomát sem látta vidámságnak. Majdnem olyan kifejezéstelen volt, mint az övé. Abban a pillanatban sokkal idősebbnek tűnt. Végül halkan csak annyit mondott:

– Mind azt akarjátok.

Goran döbbenten hallgatta a szavakat. Sosem tapasztalt még ilyet, fogalma sem volt mit mondjon. Nem tudta mi történhetett a lánnyal, csak sejtése volt. Valamilyen szörnyű dolog lapul az emlékeiben. Valaki bántotta, talán az apja. Számtalan kérdés merült fel benne, szerette volna tudni rájuk a választ, de nem volt bátorsága feltenni őket. Nem akarta a lányt elriasztani, de ő sem akart olyat hallani, ami tehetetlenség érzetébe kergeti. Valamit csak kell tennie. De mit? Önkéntelenül átölelte a lány vállát, aki erre összerezzent és feléje fordította az arcát. Goran rádöbbent, hogy megint ostoba volt, az önkéntelen mozdulata után Nadia meg van győződve róla, hogy ő is csak azt akarja. Gyorsan elengedte és elhúzódott, majd beszélni kezdett:

– Bocsánat, csak baráti ölelésnek szántam… Szóval azt hiszed, mert idézőjelben megmentettelek ellenszolgáltatás jár? A testeddel akarsz fizetni? Honnan szűrted le ezt a förtelmes gondolatot? … Nem kedvelhet valaki úgy, hogy nem vár érte semmit?

– Mindennek ára van.

– Jó… – próbált higgadt maradni a férfi, ami a történtek után nem is volt olyan egyszerű – most végleg tisztázzuk a helyzetet. Nem tartozol semmivel. Érted?! Semmivel!! – minden szándéka ellenére már kiabált – Ami történt az nem a te sarad, ostoba hősködés volt az egész. Kiegyenlítve a számla. Vége van. Felejtsd el, és hagyj nekem békét!

Szinte zihált mire befejezte, agyát vörös köd borította el, a tehetetlenség dühe. Ez a lány végletekig kiforgatta. Először ott a parkban, most meg itt. Sértette, hogy ilyen olcsónak tartja, ilyen sekélyesnek. Dühös volt magára is, mert vonzódott a lányhoz, és úgy érezte félig igaza van. Az egész egy szürrealista regényhez hasonlított, de tudta, hogy a lány csalódásai nagyon is valósak. Goran nagyon öregnek érezte magát. Ez a világ már nem az ő világa. Itt ül ez a gyermek, akit senki sem védett meg attól, hogy idő előtt felnőjön. Senki sem állt mellé, fogta a kezét, segített elkerülni a csapdákat. Egyedül kellett megtapasztalnia minden mocskát a felnőtté válásnak. Nem tudott semmi konkrétumot, de érezte, hogy nem áll messze az igazságtól. Ránézett a lányra, és észrevette, hogy az őt nézi, a szemei már nem kifejezéstelenek, de túlzottan zaklatott volt, hogy a megfejtse azok üzenetét.

– Goran, ne küldj el, kérlek, egy kicsit hadd maradjak!

– Maradj, – mondta már higgadtan Goran – de ígérd meg, hogy ezt az elmebeteg dolgot kivered a fejedből. Nem vagyok pedofil, és barátod lehetek csak. Megígéred?

– Meg… – jött a válasz – de szeretnék neked mindent elmondani, ha egyáltalán képes leszek rá… nem tudok megnyílni csak úgy, nem megy… de valahogy te más vagy, mint azok…

– Időm van, másom sincs. Ha gondolod el is kezdheted.

– Most?

– Miért ne? Máskor könnyebb lenne? Kétlem. A most éppen úgy megfelel, mint a később.

– Akkor ígérd meg, hogy nem szólsz közbe, nem zavarsz el, nem bántasz… – kérte a lány.

– Megígérem –fogadkozott Goran és nagyon remélte, hogy be is tudja tartani, majd átkarolta Nadia-t. Kis ideig eltartott a lánynak, míg elég bátorságot gyűjtött, de végül elkezdte…

… Goran az azt követő két órában olyan elképesztő történetet hallott, amitől teljesen lebénult. Tudta, hogy léteznek ezek a dolgok… tudta, hogy vannak emberek, akikkel megtörténik, de sosem hitte, hogy valaha ilyen közel kerül egyikőjükhöz. Nadia története hol kétségbe ejtette, hol feldühítette, máskor elszorult a szíve a sajnálattól. Nem tudta mikor és milyen vége lesz, de képtelen volt kiszakadni a hallottak szörnyű bűvöletéből. A lány érezhette a férfi néma reakcióinak hullámzását, aki néha úgy szorította magához, hogy alig kapott levegőt, máskor megfeszült vagy lélegzete hagyott ki, de Nadia csak mesélt tovább…

Mert ha egyszer átszakad a gát, addig hömpölyög az ár, míg ki nem adja mérgét…