- Anyu? - Élesen, riadtan hasított a csendbe.
- Itt vagyok, kiscsillagom! Semmi baj! -
Napok óta szívébe hatol ez a kiáltás, azóta az este óta. Csak a szomszédba szaladt át a barátnőjéhez, csak egy pillanatra akart távol lenni imádott pici lányától, viszont a barátnője is belekezdett a napi aktuális sirámaiba, nem tudta lerázni. De hát őt is meg kell hallgatni! Nem volt sok ideig távol, és nem is lett volna baj, tudta, hogy otthon minden rendben van, csak az az áramszünet! Amikor elsötétült a város, hirtelen nem is tudták mit is tegyenek, elszoktak már az ilyen dolgoktól, hiába kerestek zseblámpát, sehonnan nem került elő, aztán a vaksötétben botorkált haza. Otthon gyertyát keresett, és a picilány keresésére indult a gyanúsan nagy csendben. Hova lett? Jaj istenem, mi történt itthon? Sosem szokta egyedül hagyni! Szólongatta, de nem jött felelet, kereste a gyerekszobában, a nappaliban, sehol, végül a hálószobájukban találta meg, a sarokban reszketett összekuporodva, a gardróbszekrény nyitott ajtaja mögött. Jég hideg volt, remegett, rémület a szemében.
– Mi történt kicsim? Itt vagyok! Semmi baj!
Attól fogva a kicsilánynak hangját se lehet hallani, elveszett az állandóan csacsogó kislány. Csak időnként egy-egy éles kiáltással ellenőrzi, hogy megint egyedül hagyták-e? És a szeme... valami megmagyarázhatatlan rémület ül azóta a szemében. Ráadásul az apjának is most kellett elmennie a világ másik végére. Mindig rángatják a munkahelyén, sosem lehet tervezni semmit, utolsó pillanatban derül ki, hogy már megint dolgoznia kell menni. Ebbe már beletörődött, zokszó nélkül veszi tudomásul, hogy soha egy család programot nem lehet előre tervezni, hogy mindig magyarázkodik az ismerősöknek, barátoknak, miért nem tudnak elmenni egy kis összejövetelre. Már nem tud sokszor mit kitalálni, kit mivel utasítson vissza, hogy az ne sértődjön meg.
– Itt vagyok kicsim, jössz vacsorázni? Mit szeretnél?
Azóta a gyerek sosem távolodik el tőle hallótávolságon kívülre, s ha túl nagy a csend, mert nem csörög a konyhában, vagy nem matat a nappaliban, vagy nem szöszmötöl a hálószobában, rögtön jön az ellenőrző kérdés... de csak ennyi! Egyszavas mondatok, szűkszavú válaszok, és még örülhet, ha egyáltalán bármiféle választ kap. Azóta az este óta a picilány mindig vele alszik a nagy ágyban, és nem zajong, a gyerekszobában is csak csendes elfoglaltságot keres magának. És mindenhol ég egy apró lámpa, amint szürkülni kezd. Megszűntek az állandó viháncolások, fecsegések, kérdések, nem tépi már az agyát, mint eddig. De mennyit kívánta, hogy végre hagyná békén! És most? Inkább fecsegne! Jaj istenem, meddig tart ez még? Mi történhetett pici lelkével? Sokáig ez így nem mehet! De meg kell várnia a férjét, hátha attól javul majd a helyzet. Péntek estére talán már itthon lesz, és ha a hétvégét együtt tölthetnék, elmehetnének kirándulni, szép, késő őszi időt jósolt a meteorológia. Csak már itthon lenne!
A falikar a legjobb! Olyan jó helyen van, hogy bevilágítja a szoba minden sarkát, pedig elég gyér a fénye, nem bántó, de mégis elég világos, hogy minden zugot ellenőrzés alatt lehet tartani. Ilyenkor nem jönnek elő! Nem szeretik a világosságot. Nagymaci vigyáz a szoba rendjére, Babát is megvigasztalta, Plüsskutyus pedig hangos ugatással zavarta el Őket, amikor elő akartak bújni az ágy alól. Sokan voltak, de Plüsskutyus éber volt, rögtön észrevette, ha már nyújtogatták csápjaikat kifelé, de nem bírtam ott maradni, anyuék szusziszobájába nem mertek még beköltözni, ott biztonság van, máskor is, ha túl nagy a csend a házban. De jó ez a lámpa! Szeretem. A Julcsi mesélte tegnap az oviban, hogy az ő ágya alatt tündérek laknak, de jó neki! Hogy mennyit tud az a nő dumálni, be nem áll a szája, azzal a szeplős képével mindig a középpontba akar lenni, állandóan körülrajongják a fiúk. Könnyű neki, a tündéreivel! Én nem meséltem el Őket, inkább hallgatok Róluk, mert csak kicsúfolnának. A felnőttek meg nem is értik, sose találkoztak Velük. Minek magyarázzam?
– Gyere kicsim vacsorázni! – anyu azóta körbeugrál. Meg is érdemli! Miért hagyott itthon? Mikor én is menni akartam vele. Olyan mulatságos a barátnője, állandóan hülyeségeket beszél. De itthon hagyott, Velük! Csak apu itthon volna, ő sosem hagyna egyedül.
– Mi történt kicsim? Itt vagyok! Semmi baj!
Attól fogva a kicsilánynak hangját se lehet hallani, elveszett az állandóan csacsogó kislány. Csak időnként egy-egy éles kiáltással ellenőrzi, hogy megint egyedül hagyták-e? És a szeme... valami megmagyarázhatatlan rémület ül azóta a szemében. Ráadásul az apjának is most kellett elmennie a világ másik végére. Mindig rángatják a munkahelyén, sosem lehet tervezni semmit, utolsó pillanatban derül ki, hogy már megint dolgoznia kell menni. Ebbe már beletörődött, zokszó nélkül veszi tudomásul, hogy soha egy család programot nem lehet előre tervezni, hogy mindig magyarázkodik az ismerősöknek, barátoknak, miért nem tudnak elmenni egy kis összejövetelre. Már nem tud sokszor mit kitalálni, kit mivel utasítson vissza, hogy az ne sértődjön meg.
– Itt vagyok kicsim, jössz vacsorázni? Mit szeretnél?
Azóta a gyerek sosem távolodik el tőle hallótávolságon kívülre, s ha túl nagy a csend, mert nem csörög a konyhában, vagy nem matat a nappaliban, vagy nem szöszmötöl a hálószobában, rögtön jön az ellenőrző kérdés... de csak ennyi! Egyszavas mondatok, szűkszavú válaszok, és még örülhet, ha egyáltalán bármiféle választ kap. Azóta az este óta a picilány mindig vele alszik a nagy ágyban, és nem zajong, a gyerekszobában is csak csendes elfoglaltságot keres magának. És mindenhol ég egy apró lámpa, amint szürkülni kezd. Megszűntek az állandó viháncolások, fecsegések, kérdések, nem tépi már az agyát, mint eddig. De mennyit kívánta, hogy végre hagyná békén! És most? Inkább fecsegne! Jaj istenem, meddig tart ez még? Mi történhetett pici lelkével? Sokáig ez így nem mehet! De meg kell várnia a férjét, hátha attól javul majd a helyzet. Péntek estére talán már itthon lesz, és ha a hétvégét együtt tölthetnék, elmehetnének kirándulni, szép, késő őszi időt jósolt a meteorológia. Csak már itthon lenne!
A falikar a legjobb! Olyan jó helyen van, hogy bevilágítja a szoba minden sarkát, pedig elég gyér a fénye, nem bántó, de mégis elég világos, hogy minden zugot ellenőrzés alatt lehet tartani. Ilyenkor nem jönnek elő! Nem szeretik a világosságot. Nagymaci vigyáz a szoba rendjére, Babát is megvigasztalta, Plüsskutyus pedig hangos ugatással zavarta el Őket, amikor elő akartak bújni az ágy alól. Sokan voltak, de Plüsskutyus éber volt, rögtön észrevette, ha már nyújtogatták csápjaikat kifelé, de nem bírtam ott maradni, anyuék szusziszobájába nem mertek még beköltözni, ott biztonság van, máskor is, ha túl nagy a csend a házban. De jó ez a lámpa! Szeretem. A Julcsi mesélte tegnap az oviban, hogy az ő ágya alatt tündérek laknak, de jó neki! Hogy mennyit tud az a nő dumálni, be nem áll a szája, azzal a szeplős képével mindig a középpontba akar lenni, állandóan körülrajongják a fiúk. Könnyű neki, a tündéreivel! Én nem meséltem el Őket, inkább hallgatok Róluk, mert csak kicsúfolnának. A felnőttek meg nem is értik, sose találkoztak Velük. Minek magyarázzam?
– Gyere kicsim vacsorázni! – anyu azóta körbeugrál. Meg is érdemli! Miért hagyott itthon? Mikor én is menni akartam vele. Olyan mulatságos a barátnője, állandóan hülyeségeket beszél. De itthon hagyott, Velük! Csak apu itthon volna, ő sosem hagyna egyedül.
Szerő: Taiyö
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése