Gyertyaláng...

Az ügyeletes orvos gyors vizsgálatot tartott. Minden rendben – nyugtatta meg. Semmi sincs rendben- gondolta. Persze nem mondta ki, csak egy hálás mosolyt küldött az orvos felé. Haza kellene mennem már. Késő van.  Nap, mint nap megviselte az elválás. A folyosón csak a jelzőfények világítottak, arra gondolt, mennyivel barátságosabb ez a világítás. Az ő kisírt szemét sem látják legalább.  A recepciónál megállt egy pillanatra, Helgát kereste a kedves mosolygóst, aki az első nap igazította útba. A pult mögött egy ijedt arcú fiatal fiút talált, aki szédületes gyorsasággal ütötte a számítógép billentyűzetét.

- Valami gond van?- érdeklődött. Aztán el is szégyellte magát, hogy minek kérdezősködik, hisz semmi köze hozzá.

- Csak az van. Összeomlott a rendszer. Próbálom csatlakoztatni a hálózathoz, de valami mindig megakadályozza. Valószínű megsérült a hálókártya. – A fiú úgy magyarázott, mint egy óvodásnak, ami persze az ő számára nem volt sértő, hiszen azon kívül, hogy elolvasta a leveleit, megnézte a napi híreket, nem értett a számítógéphez.  Ez a beszélgetés viszont tovább ódázta a hazamenetelt. A fiú nem fordított rá több figyelmet, újra a monitort nézte és összeráncolta a homlokát.

A csendet rajzolni lehetett volna. A jelzőlámpák fénye is érdekes árnyékokat vetített a falra. Végre elhatározta magát, hogy hazamegy. A lift a folyosó végén volt, ebben az esti órában már nem nyüzsögtek a látogatók, senkit sem látott. A földszinten elköszönt a portástól, aki kis fülkéjében egy régi tv-én a legújabb valóságshow beharangozóját nézte. 

A kórház főbejárata mellett volt rögtön a mentős bejárat is. Éppen kiért, amikor villogva és szirénázva fékezett egy mentőautó, nyomában egy rendőrautóval. Gyomra automatikusan ugrott össze a fényre és a hangra, lebénult egy pillanatra, mint 3 hónapja minden alkalommal, ha ilyet látott, vagy hallott.

A mentősök a rutin mozdulatával emelték ki a hordágyat a kocsiból, látta, hogy egy férfi fekszik az ágyon arca nagyon sápadt, szemei csukva és nem igazán tudta eldönteni, hogy élőt lát-e vagy holtat. Ha idehozták biztosan él még- futott át az agyán. A rendőrautóból két rendőr szállt ki, mögülük egy fiatal lány, akinek a ruhája érdekesen tépett volt, az arca szinte beesett, a szemei kisírtak, de már könny nélküliek. Apró vékony testből sütött a rettegés.

A rendőrök a lánnyal besiettek a mentősök után, ő pedig egyedül maradt a gondolataival.

Mi történhetett velük? Összetartoznak, vagy csak véletlen, hogy egyszerre érkeznek? De mintha a lány le nem vette volna a szemét a mentőről, mintha a tekintetével is segítené az ágyon fekvőt, hogy életben maradjon.

Elindult hazafelé.  A szokásos útja már bejáratott volt, ismert minden sarkot, minden kirakatot. Volt idő, mikor azzal szórakoztatta magát, hogy pontozta a kirakatok minőségét. Először még jó szórakozás volt, most már unalmas játék, de azért adott egy hármast a cipőbolt kirakatának.

A harmadik sarok után tűnt fel neki igazán, hogy nincs világítás. A házak néma sötétségben álltak sorfalat az út két oldalán. Felnézett az ablakokra és látta, hogy egyik lakásban sincs lámpafény, csak néhol látott cikázó elemlámpa csóvát, és több helyen mintha gyertya lángja táncolt volna.

Mikor hazaért, automatikusan nyúlt a villanykapcsoló után, de hiába, nem volt áram. A konyhafiókban megtalálta az elemlámpát, de hiába örült meg neki, nem volt benne elem.

Ezen már csak mosolyogni tudott, hiszen eszébe jutott, hányszor mondta neki, hogy bármikor szükség lehet rá, tegyen bele elemet. Mindig megígérte, hogy nem felejti el, de valószínű ezzel a lendülettel már ki is röppent a gondolatai közül. A nappaliban a könyvespolcon, csavart kovácsoltvas gyertyatartóban egy vastag viaszgyertya porosodott évek óta. Táskájából elővette az öngyújtóját és meggyújtotta. Nehezen kapott lángra a kanóc, de aztán tenyerével védve, az asztalhoz vitte a gyertyát.

Rágyújtott, hosszan szívta be a füstöt, és meg is szédült egy pillanatra, mint mindig, ha hosszú kihagyás után bűnözött.  Most nagyon élvezte, ahogy a dohány íze kesernyésen kaparta a torkát.

Megbűvölve figyelte a cigaretta végén felizzó parazsat, és teljesen figyelmen kívül hagyta azt a hangos jelzést, amit a gyomra küldött. Arra gondolt, hogy ha alszik, akkor gyorsabban megy az idő, és végre új nap lesz megint, új remény.

Ma itt alszom a nappaliban. És megint nélküled… 

Sírva aludt el, a gyertya fénye ott táncolt az arcán…

Szerző:  .Véda.