Azon a napon este egy biztosító ügynöke járt náluk, a legújabb otthonbiztosításra hívta fel a figyelmét. Ő telefonált, hogy később ér haza, mert beesett egy új szállítmány és nem akarja holnapra halasztani az átvételt. Esett az eső, az út vizes volt és csúszós, a lehullott falevelek csak rontották a helyzetet. Már a kertvárosban autózott, amikor az egyik ház felől egy kölyökkutya szaladt ki az útra. Félrekapta a kormányt, nem is figyelve arra, hogy mi van az útjában, és belecsapódott a villanyoszlopba. Minden elsötétült körülötte.
Éppen kísérte ki az ügynököt, amikor látta felvillanni a rendőrautó kék piros lámpáját. Mint minden ember, ő is rögtön arra gondolt, csak nehogy baj legyen. A rendőrautó fékezett a ház előtt, a két rendőr kiszállt az autóból és elindult a ház felé. Ekkor már tudta, hogy baj van. Súlyos baleset, kórház, nehezen jutottak el a szavak a tudatáig, csak a saját őrült szívdobogását hallotta. A rendőrök felajánlották, hogy elviszik a kórházba. De ez nem lehet igaz, sikoltotta egy hang belülről.
A kórházban nagyüzem volt aznap este, rengeteg baleset történt a csúszós utak miatt. A recepciós pultnál ülő, nagydarab nő már a kilencedik órája volt szolgálatban, de még mindig tudott mosolyogni. Elsuttogta a nevét, majd reménykedve nézett a nőre, hogy nyugtassa már meg, semmi baj, tévedés, nincs is itt, menjen haza és várja nyugodtan otthon. Nem ez történt. A recepciós hölgy megnézte a nyilvántartást, és már tájékoztatta is. Éppen műtik, semmit nem tud mondani, várja meg a folyosón, amíg kijön a doktor, ő majd többet tud már.Homályosan látta a folyosót, körülötte az emberek néma összevisszaságban rohangáltak, fehér köpenyek suhantak el mellette, érezte a különböző parfümök és testszagok fanyar keveredését, a sarokban egy férfit látott meg, aki éppen telefonált, túlságosan is hangosan, de ő nem hallotta. Semmit nem hallott. Talált egy üres széket, és lerogyott rá. Várt.
Elmúlt már 10 óra, amikor nyílt a műtő ajtaja, és egy fiatal orvos jött ki rajta. Felkelt a székről. Amíg ült, észre sem vette, hogy elgémberedtek a lábai és furcsán nézett a kézfejére, amely lila volt a szorítástól és a gyűrűje mély csíkot vágott a bőrébe.
A doktor rövid volt, és lényegre törő. Fejsérülés… Kóma…. A szavak visszhangozva ütöttek a fülében, mint a légkalapács. Nem, ez nem lehet igaz. A körülményekhez képest jól van. …Az életveszélyt elhárítottuk….
Három hónap telt el azóta. A sebek begyógyultak már, de nem ébredt fel. Három hónapja ül itt minden este.
A nyújtózását a hirtelen beálló sötétség zavarta meg. Mint a pantomimes megdermedt a mozdulat közben. Ezer gondolat cikázott végig az agyán. Mi történt, mi ez a csend, mi ez a sötétség? A csend egy másodpercig tartott, a teljes sötétségben nagy nehezen ébredt rá arra, ami a legfélelmetesebb volt. A lélegeztető! Leállt a lélegeztető!
Egyszer kislánykorában leesett a fáról. Akkor, zuhanás közben érezte először azt a tehetetlenséget és félelmet, amit most is. Megbénította a testét az ijedtség, mozdulni sem tudott, ereiben mégis hihetetlen módon száguldozott a vér, amit a felgyorsult szívverése pumpált. Talán egy pillanatra az eszméletét is elvesztette. Arra gondolt, hogy milyen érdekes az emberi agy, a legrosszabb pillanatban is tud képtelen dolgokat produkálni, ő most kifejezetten érzi a nagyi vaníliás sütijének az illatát.
Nem vagyok normális. Hogy gondolhatok most erre, amikor óriási a baj? Mi ez a védekező mechanizmus ,ami bekapcsol? Nekem most üvöltenem kellene, ordítani és toporzékolni, hogy legyen már vége ennek a rémálomnak. Emlékképek sorozata bukkant fel a szemei előtt, mint a diafilm peregtek előtte az elmúlt évek eseményei. Bevillant egy szülinap, amire nem készült és meglepték őt, aztán egy erdei út képe, ahol bicikliztek, és szinte érezte arcán az őszi szél simogató érintését, a kedvenc készletből egy kristálypohár zuhanása, mint a lassított felvétel, és rögtön utána a csilingelő üvegcserép hangja.
„Ne hagyj itt, nem halhatsz meg, nem teheted, nem mehetsz el! Könyörgöm, maradj velem, kérlek. Annyi mindent kell még elmondanom neked! Jöjjön már valaki, segítsen nekem, miért nincs itt senki?- Némán ordította a szavakat, csak a fejében tűnt túl hangosnak.
Lassan peregtek a szeméből a könnyek, amikor végre meghallotta a rohanó lábak zaját. Majd abban a pillanatban egy apró piros fény villant fel a gépen, halk zümmögéssel jelezve, hogy működik. Bekapcsolt a kórházat szükség esetén ellátó aggregátor az alagsorban…
Szerző: .Véda.
