A szobatárs

    Goran unatkozott. Szobájának egyhangúsága kezdett az agyára menni. Fáradt volt az állandó fekvéstől.  Helgával történő beszélgetéseit kivéve semmi sem törte meg magányos lábadozását. Azelőtt szeretett egyedül lenni, szerette, ha nem zavarta meg senki és semmi gondolatait, amelyek mindig a kényelmes, mozdulni nem akaró önsajnálat keserűségébe vezették. Most azonban, határozottan idegesítette a magány. Örült volna bárkinek, akivel beszélgethet, de még jobban vágyott a lány társaságára. Azóta nem látta, mióta olyan durván és kíméletlenül beszélt vele. Remélte, hogy már elfelejtette kirohanását, de úgy tűnt a kései megbánás nem nyerte el a megbocsátás kegyét. Ráadásul, amióta az orvos közölte vele, hogy állapota rohamosan javul és aznap kiveszik a csöveket, majd pár nap múlva már fel is kelhet, rövid sétákat tehet, a hiányérzet még intenzívebbé vált. Tudta, hogy megváltozott benne valami. Élni akart, és az új motiváció erős hatással volt rá. Dühítette a kényszerű tétlenség. Menni akart, felfedezni mindazt, ami elhaladt mellette az évek során és ő észre sem vette. Érzéseket kifejező fogalmak sora bukkant fel hideg logikájának leple alól, s mind arra várt, hogy megtöltse őket saját tapasztalatok által megfogalmazódott tartalommal. Életében először érezte elviselhetetlennek a magányát. Rádöbbent, hogy ami eddig biztonságot nyújtó menedéket jelentett számára, valójában jól álcázott börtön, és ő szökni akar onnan.

Mialatt merengett, nyílt a kórterem ajtaja és Helga lépett be.

– Jó napot Goran! Hogy érzi magát? – kérdezte a maga szokott kedves módján. Pár napja keresztnevükön szólították egymást.

– Jó napot! Nem vagyok jól. Megőrjít a szoba csendje. Valószínű, hogy még ma meg fogok halni! – tette hozzá félig tréfálkozva.

– Igaza van, meg fog, – nevetett Helga – de nem ma és nem az én műszakom alatt. Nem fogja rontani a statisztikát. … Bizony isten, maga egy hisztis gyerek, nehéz a kedvére tenni. Él, láthatóan napról-napra erősebb. Hagyja már a búsba az önsajnálatot!

Korholta minden alkalommal, ha a férfinak rosszkedve volt. Majd, az ablakhoz ment, elhúzta a sötétítőt és szélesre tárta szárnyait. A napfény hirtelen tört be a szobába, miközben a nővér folytatta:

– Nézze, milyen csodálatos napunk van, az ég tiszta, egyetlen felhő sincs. Amerre nézek, emberek élvezik a nyár örömeit. Hamarosan ön is köztük lesz. Siránkozás helyett inkább  vegye észre, hogy pezseg az élet és ennek a részese lehet.

A frissen beáramló levegő, a napfény és külső zajok kizökkentették Gorant a rosszkedve sötét árnyékából. A nővér életkedve kissé bosszantotta, mintha az, amiről beszél, olyan egyszerű lenne. Mégis, az előző percek nyomasztó hangulata már csak nyomokban volt jelen. A nő optimizmusa annyira természetes volt, hogy a férfiban is valamelyest visszhangra talált. Megpróbált témát váltani, ami Helga esetében egyáltalán nem igényelt különösebb erőfeszítést.

– Mi újság a külvilágban, Helga?

– Csak a szokásos.  Az emberek két lábbal a földön, míg a madarak két szárnnyal az égben. Mindig akad ember, aki azt hiszi, tud repülni, ahogy valószínű az is, hogy a madarak közt is akad, amelyik embernek képzeli magát. – hangzottak el a jól ismert mondatok és Goran ezen a bölcsességen mindig jót nevetett, bár nem értette, hogy mit is akar vele közölni a nővér.

– Amúgy, semmi különös nem történt tegnap óta. Az élet folyik a rendes medrében. Politikusok egymást szapulják, az ügyeletes „idolokról” a megszokott pletykák, ki kit csalt meg és kivel. Kinek, hol és mennyivel csökkentették, növelték a térfogatát. Gondolok itt a mellekre, zsírleszívásokra… Afgánoknál újabb terrorcselekmények, és Edit nővér a másik műszakból összeszűrte a levet egy sebész rezidenssel. Rajtakapták őket a kötszerraktárban… –sorolta az eseményeket a jól tájékozottak buzgalmával. Goran hallgatta, ahogy Helga azonos súlyú eseményként értékeli a terrorcselekményeket és Edit nővér kalandját, s ezen megint csak jól szórakozott. Beszélgetéseik alatt rájött, hogy a nővér kissé ódivatú nézeteket vall az erkölcsi normákról. A másik végül hozzátette –… Apropó, van egy hírem. Szobatársat kap, de mielőtt nyakamba borul örömében és csókokkal halmoz el, közölöm, hogy a beteg kómában van. Sajnálom, de készleten csak ilyen páciens volt.

– Mondhatom szép kis forma maga nővér. Előbb az egekbe repít, majd rögtön letaszít a mélybe. – morgott a férfi halkan.

– Jól van, ne morogjon már! A szobatársának állandó látogatója van, lesz kivel beszélgetnie.

A nővér dolga végeztével elindult kifelé, de hirtelen megállt, és visszaszólt

– Majdnem elfelejtettem, tegnap este itt járt a lánya, amikor maga aludt. Az egyik éjszakás nővér látta az ajtó előtt álldogálni. Eddig nem is mondta, hogy van családja…

– A lányom? – szakította félbe az újabb szóáradatot.

– Igen a lánya, miért csodálkozik?
– Hogy nézett ki a lányom?

– Magas, barna hajú, olyan húsz év körüli.

– És azt mondta, hogy a lányom?

– Ej, de értetlen ma. Ezt mondtam, vagy nem? Miért akadékoskodik?

– Mert nekem nincs lányom, Helga.

– Az már a maga baja barátom. – fűzte hozzá Helga egy kis csend után. Majd kiment. Goran hálás volt érte, amiért nem faggatta tovább. Visszatért a rosszkedve.

–A lányom… Igen, így logikus. Nagyon valószínű, hogy amikor rákérdeztek, hogy mit keres ott, ez kézenfekvő válasz volt. – gondolta, de rosszul esett neki – Miért nem mondott mást, bármi mást?

Nem tudott napirendre térni felette, miért zavarja a tény, hogy korban a lánya lehetne.

Általában nem foglalkoztatta az évek múlása, ha a tükör hűen tudatta vele a változás jeleit egyszerűen elfogadta. Vajon most miért tolakszik gondolatai közé az éveinek száma? Mitől lett hirtelen olyan fontos? Hová tűnt a beletörődés nyugalma?   Megválaszolatlan kérdések sorra bukkantak fel elméje mélyéről. Ezek olyan kérdések voltak, melyekre nem tudott egyértelmű választ adni.

    Ahogy Helga előre jelezte, még délelőtt megérkezett a szobatárs, pontosabban betolta egy ápoló a különböző gépekkel felszerelt ágyat, rajta egy hozzá hasonló korú férfi feküdt mozdulatlanul. A lélegeztető hangja idegesítően hatott, egyértelművé téve, hogy a férfi élete a gépektől függött. Az ápoló helyet csinált a komplexumnak, majd még egyszer ellenőrizte a létfenntartó műszerek beállításait. Közben Goran kifaggatta és nagyvonalakban megismerte Paul – mert így hívták az új szobatársat – történetét. Autóbaleset áldozata volt, már az is csodaszámba ment, hogy a súlyos sérülései ellenére életben tudták tartani a testét. Három hónapja volt kómában, és az orvosok minimális esélyt adtak neki, hogy valaha felébred belőle. Egyedül a felesége miatt nem kapcsolták le a gépekről. Mindennap látogatta, felolvasott neki, beszélt hozzá. A kórház dolgozói szánakozva figyelték, amikor esténként elmegy, arcán hordozva a reménytelenség és bánat könnyeit, de másnap már csodálták őt, amikor megjelent. Szemében a végtelen remény jeleivel, optimistán. Senki sem értette, honnan ez a hihetetlen erő, ami nap mint nap újra megjelenik előttük. A nő nem adta fel, s lassan mindenkit meggyőzött a hite. Goran némi szentimentalizmust vélt felfedezni a történetben. Az ember ősi ellensége a csodavárás. Nem hitt benne, és ismeretei alapján úgy vélte a férfin már nem segíthet senki. Testét csak az orvostudomány vívmányi tartják életben. A felesége jobban tenné, ha hagyná elmenni. Számára is egyszerűbb lenne és hamarabb léphetne tovább.

Paul arca nagyon sovány volt, keze a takarón feküdt és elborzasztotta Goran-t. A csontvázszerű kart alig takarta hús. Sárgás, pergamenszerű bőre, a régészek által olykor felfedezett mumifikálódott halottakra emlékeztette, amelyeket egy-egy elzárt, száraz sírhely megőrzött az utókornak. A halál már megjelölte szobatársát és csak idő kérdése, mikor egyesül vele. Az élet jelenlétére csak a lélegeztető ütemére emelkedő és süllyedő mellkas utalt. Goran elgondolkozott, vajon életnek lehet-e nevezni az ilyen állapotot. Mivel úgyis unatkozott, magában felsorakoztatta pro és kontra az érveket. Tanulmányaiból emlékezett még rá, ahhoz, hogy valamit biológiailag élőnek tekintsünk, pár kritériumnak teljesülnie kell. Az egyik az önfenntartás képessége. Itt máris ellentmondásba ütközött, hisz Paul-t mesterségesen táplálták, lélegeztették. Nem képes mozogni, izmai, belső szervei fokozatosan elsorvadtak. Nem képes önállóan a szervezete egységét, működését fenntartani. Továbbá hiányzott a tudatának teljes egysége, ami biztosítani szolgáltatott az önfenntartás lényegi eszközeit. Arra a következtetésre jutott, hogy Paul testének biológiai struktúrái éltek, de az ember halott vagy halálra volt ítélve. Filozófiai szempontból nézve az élet alapvető jellemzői a szabad akarat, az érzelmek, a halálfélelem megléte. Még ha a külső és belső ingereket érzékelte is, kommunikációra, beavatkozásra képtelen volt. Nem választhatott, ki volt szolgáltatva a külvilág döntéseinek. Szabad akarat kizárva. Társadalmilag tekintve a kérdést…na ez már fogósabbnak tűnt. Goran tudta, hogy eddig ő maga is halott volt a környezete számára. Ha valóban megszűnt volna létezni, senki sem keresné, nem hullatnának érte könnyeket, talán csak a hivatalos iratokban maradna pár bejegyzés:

Született ekkor, meghalt akkor, nyomot nem hagyott az emberemlékezetben.

Paul viszont nagyon is élő volt a felesége számára, bármilyen szempontokat is vennénk alapul. Minden tudományos és emberi logikának ellentmondva hitt benne, hogy él és visszatér hozzá. Ha ezt vesszük alapul, Paul az élők közé tartozott. Jobban, mint ő valaha is tartozott. Végül lezárta a kérdést azzal, hogy nem tiszte eldönteni szobatársa státuszát, de gondolatai már rossz irányba indultak el. Valami groteszk absztrakció folytán irigyelte a másikat.

 Emlékképek bukkantak elő a felejtés ködén át a szerelemről, szeretetről, bizalomról. Valaha szerették őt is, talán épp olyan szenvedéllyel, ahogy ő szeretett. De elrontotta, ahogy mindent elrontott, amint az érzéseit kellett kimutatnia. Alapvető bizalmatlansága állandóan jelek után kutatott, hogy megcáfolhassa a hirtelen jött boldogságot, illúzióként ábrázolva azt. Ha úgy vélte felfedezett valami hamisat, hazugot, addig rágódott rajta, míg az egész kapcsolatát eszerint átértékelte. Akik szerették, nem bírták elviselni az örökös vádaskodásait és lassan magára maradt. Sokáig hibáztatta őket. Képzeletében démonokként öltöttek alakot, elvéve tőle az erejét, a szeretet képességét, s szellemét megcsonkítva, hosszú haldoklásra ítélték. Éveken át gyötörték tévképzetei. A gyűlölet átjárta zsigereit. Haragja értelmetlen harcokba sodorta és sértett önérzete elidegenítette a közösségtől. Egy darabig ismerősei és ismeretlenek is különc viselkedését, sajátos gondolatait a világról – különös képessége, hogy a hibákra tudott csak koncentrálni, s azonnal rájuk is mutatott ékesszólóan, mintha azok a főbűnök közé tartoznának – érdekesnek találták. Végül elmaradoztak, előbb vagy utóbb mindenkit megsértett vélt őszinteségével. Később már figyelemre sem méltatták, csak egy magányos alak volt, aki naponta bejárta ugyanazt az utat munkahelye és otthona közt. Amikor magához tért a kórházban, akkor kezdte átértékelni a saját múltjában betöltött szerepét. Felforgatta lelkét a lány megjelenése, nagyon emlékeztette egy régenvolt szerelemre. Sérülésének következményeként megjelenő lázálmok szintén feszegették a múlt sírkamráját, ráadásnak Helga határozott, kedves törődése is ostromolta gyengülő falainak védművét. Sorra pattantak fel a pántok a felejtés szarkofágján. Szorítást érzett a mellkasában, ami oly régen volt utoljára vendég nála, hogy nem emlékezett rá milyen fájdalmas tud lenni. Szorongott. Félt az érzések kiszámíthatatlan következményeitől. Rettegett szembenézni a valóság lehetséges jövőképével. Sokáig morfondírozott. Helga kétszer is benézett a szobába, de látta, hogy a férfi az ablak felé fordulva fekszik, és nem reagál az ajtónyitás hangjára. Inkább nem zavarta.

    Délután Goran-t levitték a műtőbe és egy rövid beavatkozás után megszabadult a csövektől. Nem kelhetett fel még és a csövek helyén a varratok is fájtak, de felszabadultnak érezte magát. Az orvos közölte vele, hogy jól gyógyul és nem talált semmilyen komplikációra utaló jelet. Ha minden rendben lesz, másnap már felkelhet és tehet egy rövid sétát a folyosón, s tíz nap múlva akár haza is mehet. Vágyott már haza, bár otthona egyszerű és unalmas volt, de az övé. Évek óta lakott ott.  Valahogy nem lelkesítette ez a lehetőség. Idegesítette a gondolat, hogy nem vár rá más kint, csak a megszokott élete. Magány és unalom. Még akkor is ezen töprengett, amikor elnyomta az álom.

    Estig aludt, s pihenten ébredt. Azonnal nem nyitotta ki a szemét, átadva magát az eszmélés első pillanatainak, de megzavarta valami… egy illat. A tavaszra emlékeztette. Új élmény a szoba megszokott egyhangúságában… egy nő parfümjének illata. Nem tolakodott, kellemes és izgató volt, ahogy idegvégződéseit végig simította. Mélyet lélegzett és élvezte, ahogy bejárja orrjáratát, majd agya képzeteket társít köré. Romantikus képek váltogatták egymást képzeletében. Az élet újabb jelzései. Közhelyes, sokszor banális másolatai a filmek készre gyúrt jeleneteinek. Nem, Goran képzelete egyáltalán nem volt fejlettnek mondható. Képtelen volt a realizmusát tartósan távol tartani a képzelgés marasztaló kényelmétől. Hamar ráunt, nevetségesnek tartotta az egészet, és ez visszazökkentette a valóságba. Ideje volt kinyitni a szemét és utánanézni, hogy ki lehet az illat forrása. Paul ágya mellett egy jólöltözött középkorú nő ült. Fejét a férfi kezére hajtotta, szeme csukva volt, mint aki alszik.

–Paul felesége lehet – gondolta a férfi.  Feszélyezte a látvány. Igaz, nem volt szándékos, mégis úgy érezte, belesett valakinek a magánéletébe. Ez a pillanat egy olyan szoros kötődés képét sugallta, amiben neki soha nem volt része. Nem tartozott rá és nem is tudta mit tegyen. Arra gondolt, elfordul, de nem tudta volna elég halkan megtenni, hogy a mozdulatával a nőt ne riassza fel. Inkább figyelt tovább. Az asszony arcán időnként mosoly jelent meg, míg másik alkalommal szorosabbra zárta szemeit, mint akinek fájdalmai vannak. Könnyei lassan szivárogtak végig az orcáján. Gorannak fogalma sem volt, hogy a nő emlékezik, vagy egyszerűen alszik és az álmai gyötrik. Sajnálta, de halvány elképzelése sem volt, hogy mit tehetne érte; arról sem, hogy miért kellene neki bármit is tennie. Nem az ő ügye, semmi köze hozzájuk. Meggyőződése volt, hogy amazok sem foglalkoznának vele, ha szüksége lenne rájuk. Már kezdte bánni, hogy szobatársat kapott, amikor a nő megmozdult…